Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás kezdeti lépései Magyarországon
A CSATORNÁZÁS TC KASSA SZAB. KIR. VÁROS CSATORNA- ÉS VÍZMÜVE. I. KÖTET. íU£NO?KVE A CSATORNA- ÉS VÍZMŰ J f&í TERVEINEK, ÉPÍTÉSÉNEK ÉsTíZEMÉNKK , , Göndör Károly könyvének címlapja Csatorna-szivattyútelep gépházának keresztmetszete, Kassa 29 Tanulságos a néhány évtizeddel későbbi szakmai értékelés az aradi csatornázással kapcsolt szennyvízöntözésről. Szilágyi Gyula szerint az itt élő 60 ezer lakos szennyvizét 21 hektár területre vezették szét, tehát 1 hektárra több mint 2500 lakos jutott. A terület túlterhelése miatt a tisztítás eredménye az első világháború előtt nem mutatkozott kielégítőnek, a szennyvíz legtöbbször minden tisztulás nélkül folyt bele az aradi Élővíz-csatornába. (Szilágyi, 1942.) )RTÉ N ETE előzőktől eltérően és elsőként 1891-92-ben osztott (elválasztott) rendszert kezdett kiépíteni. (Itt kísérleteztek az első tavas szennyvíztisztítással és annak öntözésre történő felhasználásával is.29) KASSA AZ ÉLMEZŐNYBEN Szolgáljon általános példaként Kassa csatornázásfejlesztésének története. A főváros tapasztalatait követve, továbbá felhasználva a mérnökegylet által kiadott irányelveket, Kassa szabad királyi város is hozzálátott mind az ivóvíz-, mind a csatorna- hálózat megvalósításához. Az első csatornázási tervet 1893-ban Wünsch Róbert cége készítette. A terveket jóváhagyás céljából csak néhány évi várakozás után nyújtották be a Földművelésügyi Minisztériumhoz, amely a szakvéleményét 1899-ben adta ki. A javasolt módosítások elvégzése után, három évvel később, a 29602/1902 sz. rendeletben rögzített alapján a város öblítéssel kialakított úsztató rendszerű hálózat megvalósítását készítette elő. A M. Kir. Országos Vízépítési Igazgatóság közegészségügyi mérnöki osztálya 1899-ben végzett felülvizsgálata során a terveket megjegyzésekkel ajánlotta. Ezek idézése azért érdemes, mert rámutat a századforduló idején kialakult szakmai szemléletre. A hálózat megvalósításában vezető szerepet vállaló Göndör Gábor műszaki tanácsos, a közművek igazgatóságának főnöke összefoglaló könyvében az alábbiak szerint idézi a minisztérium indoklásait: „Habár a város egész területén építhető csatornák a Csermely- és Rák-patakok vizével kellő öblítőberendezések létesítése esetén hathatóan öblíthetők, és így azok tisztán tartása városi vízvezeték nélkül is lehetséges, azért a város általános kiépítését mégis csak akkor lesz célszerű teljes erővel megindítani, midőn a város vízvezetékkel való ellátásáról gondoskodva lesz. Valamely város csatornázásának ugyanis közegészségügyi és várostisztasági szempontból nem az a fő célja, hogy az utcák és telkek területén összegyülemlő csapadékvizet levezesse, hanem inkább az, hogy az egyes telkeken összegyülemlő szennyes vizek, emberi és állati ürülék és egyéb rothadásképes szerves anyagok a házból és a városból lehetőleg gyorsan és tökéletesen elvezethetők legyenek. Ha azonban hiányzik a házakban azon mozgató elem - a víz -, mely ezen anyagokat a házi csatorna felhasználásával az utcai csatornákba juttassa, akkor a város általános csatornázásával az eső- és hóvizek elvezetésén kívül más cél el nem éretett, mert maguk a házak eredeti szennyes állapotán ez által javítás nem eszközöltetett. Közegészségügyi és technikai szempontból helyes városi csatornázás csakis vízvezetékkel kapcsolatban képzelhető, és így e két mű együttes kiépítése ajánlatos!” Az öblítős megoldás előtérbe helyezésével tehát különös hangsúlyt kaptak a hidraulikai szempontok. A tisztítás egyelőre háttérbe szorult. A hálózaton gyűjtött szenny- és csapadékvíz befogadója a Hernád folyó lett, a kitorkolást a város alatt mintegy másfél km távolságra jelölték ki. A befogadó
