Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás kezdeti lépései Magyarországon
2. A CSATORNÁZÁS KEZDETI LÉPÉSEI MAGYARORSZÁGON Csatornaépítés Óbudán Az óbudai (Zsigmond téri szivattyútelep) ron maradt. 1906-ban a Martin Ottó által vezetett munkacsoport - Reitter koncepcióját nagyjából megtartva - egy új általános tervet készített, ahol a hegyekről lefutó vizeket vészkiömlőkön keresztül a Dunába torkoltatta. Kora építés- technikai felkészültsége mellett a Várhegy alatti a főgyűjtőt - jelentős hosszban - 24 méter mélységben, pajzsos alagútépítési módszerrel tervezte meg. Óbuda az 1873. évi egyesítésig szinte alig rendelkezett csatornával, és a meglévők is elhanyagolt állapotban voltak. Többnyire az árkokat leboltozással alakították zárt szelvénnyé. Egy érdekes megoldás maradványát tárták fel a Harcsa utcában, ahol a nagyméretű tojásszelvényű szennyvízcsatorna tetejére ültették a csapadék elvezetésre szolgáló nyomott békaszájszelvényű csövet. A városrész dinamikus fejlődése kapcsán a Közmunkák Tanácsa a Lajos utcai meglévő vezetéket a Nagyszombat utcáig megnyújtotta, ám ez a végső szakaszon a megnövekedett többletterhelést már nem viselte. Az új főgyűjtőt 1912- ben kezdték építeni, és a mai Zsigmond téri szivattyúteleppel és dunai kitor- kollással 1917-ben helyezték üzembe. (A ~ 3,0 km hosszú főgyűjtő l%o lejtéssel épült, legnagyobb mérete 225/175 cm-es tojásszelvény, a maximális szállítókapacitása qmax=5,4 mVs). A csatornaépítés során Óbudán egy avar kori síremléket találtak, amelyben a halott mellett a vele együtt eltemetett lovát is épségben megtalálták.
