Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás fejlődése a II. világháború után
4. A CSATORNÁZÁS FEJLŐDÉSE A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN telepek mintegy háromnegyede kapacitáselégtelenség miatt mérsékelt hatékonysággal tudta feladatát betölteni. A gyűjtőhálózatra a lakásállomány hozzávetőlegesen 42,5%-át kötötték be, ami kb. 4,5 millió fő kiszolgálását jelentette. Az évtized elején a víziközmü-ellátást úgy jellemezték, hogy ivóvízellátás tekintetében a fejlett országok alsó harmadában, míg szennyvízelvezetés tekintetében a közepesen fejlett országok középső harmadában foglal az ország helyet. Ismét a közműollót vizsgálva kitűnik, hogy az a lakásbekötési arány tekintetében 35,5%-ot mutatott, azaz 1,36 millió vízbekötéssel ellátott lakás (kb. 3,78 millió lakos) szennyvizét nem közcsatornán vezették el, hanem a talaj volt kénytelen elnyelni annak minden következményével együtt. A háború befejezése és a rendszerváltás közötti időszakban - mint a fentiekből is kitűnik - 18%-ról 42,5%-ra, azaz alig 25%-kal emelkedett a csatornával ellátott lakások száma, ami egyben jellemezte a féloldalas, elsősorban a városokat előtérbe helyező életszínvonal-politikát. 1990 októberétől a szakágazat irányításában jelentős változások történtek. A környezetvédelem és a vízgazdálkodás főhatósági szintű irányítása különvált. Az állam a döntési jogokat az önkormányzati törvény alapján a helyi önkormányzatok kezébe adta át. A vízügyi tárca szerepe az építés, a környezetvédelmi ágazat feladata pedig az ellenőrzés lett. A CSATORNÁZÁS HAZAI OKTATÁSÁNAK TÖRTÉNETE AZ „ŐSTÖRTÉNET" A csatornázás hazai oktatása sajnos nem tekint túl nagy múltra vissza. Az első világháború előtt, mint érzékelhető volt, főleg külföldiek (németek, angolok, franciák) vállalták fel mind a tervezést, mind a megvalósítást, illetve a kiviteli munkák ellenőrzését. Természetesen a hazai mérnökök igyekeztek elsajátítani a szükséges ismereteket egyrészt úgy, hogy külföldön tanultak, pl. svájci, berlini, bécsi egyetemeken vagy a hazánkban foglalkoztatott külföldi mérnökök mellett dolgozva. Valójában a hazai közművesítés szakemberképzését elsősorban az ivóvízellátás, majd az 1950-es évek második felétől a csatornázás intenzívebb fejlesztése kényszerítette ki, ami egyformán volt érvényes mind a közép-, mind a felsőfokú intézményekre. A „vízmester”-képzés folytatásaként létrehozott szakközépiskolák a vízügyi „középkáder”-utánpótlást nagyrészt megoldották. A csatornázás oktatása hazai úttörőjének Németh Endre (1891-1976) professzor tekinthető, akit rövidebb időszakra Salamin Pál (1913-1984) követett.
