Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)

A csatornázás fejlődése a II. világháború után

A CSATORNÁZÁS TÖRTÉN ETE

1990-ben 3070 településen (közötte már 171 város volt) a lakások száma 3,82 millióra nőtt, melyekben 10,6 millió lakos élt. Az egy lakásra jutó átlag 2,78 főt mutatott. Jó minőségű vezetékes ivóvíz 2080 településen épült ki, s a vízhálózatra a lakások 78%-át kötötték be. Az ország víztermelő kapacitása ekkor 5,25 millió m3/d, s az egyidejű maximálisan kiszolgáltatott ivóvíz 4,26 millió mVd volt. Az éves átlagfogyasztás mértéke 3,0-3,2 millió m3/d érték között ingadozott. A vízhálózat hossza 48,5 ezer km-re emelkedett. Az ellátási színvonalhoz hozzátartozott, hogy 1990-ben közel 650 település vízminősége - elsősorban nitrátszennyeződés szempontjából - veszélyeztetettnek minősült, míg nyári fogyasztási csúcs idején, kiemelten az üdülési övezetekben (Balaton, Dunakanyar) kb. 200-220 település krónikus vízhiánytól szenvedett. A teljesség kedvéért leírható, hogy 725 település esetében a kiszolgáltatott víz egynél több komponens szempontjából (330 ezer m3/d) szorult ráadásul még minőségjavításra is. Az ellátás alapjául szolgáló vízbázisállomány helyzete is egyre romlott. Több mint 2000 db aktívan működő vízbázis közül 430-at minősítettek sérülékenynek.

A SZENNYVÍZELVEZETÉS HELYZETE

A jelzett 3070 településből mindössze 375 (benne valamennyi város) rendelkezett egységes rendszerű csatornahálózattal, de ez nem jelentette azt, hogy a településen belül mindenütt lett volna vezeték, vagy hogy mindegyik rendelkezett volna szennyvíztisztítóval is. A meglévő 325 db - különböző fokozatú - szennyvíztisztító berendezés összes hidraulikai kapacitása 1,45 millió m3/d-t, a szennyvízgyűjtő hálózat hossza 12,5 ezer km-t képezett. Sajnálatos módon a