Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)

A csatornázás fejlődése a II. világháború után

arra

Budapest csatornáinak mintakeresztmetszetei (XVIII-XIX. sz.)

A csatornaépítés különböző megoldásai

CSATORNAELEMEK FEJLŐDÉSE ÉS HAZAI IPARI HATTERE

Hasonló gondokkal küzdött a hazai csőgyártás is. Érdemes a csőhálózatok anyagának, szelvényeinek, idomainak kialakítási módjait hosszú távon végigkísérni. A nyomon követést a legegyszerűbb a fővárosi „ős”-hálózaton elvégezni. A legrégebbi csatornaépítést is tekintve az 1870-es évekig az építőanyag a tégla és a kő volt. Az oldalfalakat terméskőből falazták, melyeket faragott kőlapokkal fedtek le. A fenekeket élére állított téglából - a szárazidei kisvizek szállítása érdekében - ívesre rakták. Később a lefedést részben vegyesen kőből és téglából, majd amikor a tégla olcsóbbá vált, és minősége is megfelelt, csak téglából boltozták. A téglagyártás elterjedése az árában is megmutatkozott, úgyhogy már a teljes keresztmetszetet is ebből készítették.

Ezután jelent meg a hazai piacon a román cement, ami azt eredményezte, hogy az ebből készült betonból a „kívánt” alakú szelvényt gyorsabban lehetett kialakítani, s egyben e módszerrel történő építés terjedését határozottan gyorsította. További előnye volt, hogy az alkalmazott cementhabarcs vakolat hatására a belső súrlódási felület már sokkal kedvezőbbé vált. A kedvezőbb szállítási feltételek lehetővé tették a szelvények méretének csökkentését.

Az 1890-es években megjelent a nagyobb szilárdságú ún. portlandcement.