Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)

A csatornázás fejlődése a II. világháború után

A CSATORNÁZÁS TÖRTÉNETE

FENT Csőfektetés a Tabánban a két világháború között. Jól láthatóak az előre gyártott betonelemek és a betonakna.

LENT MOBA átemelőakna

Rocla cső

A minden nehézség nélkül beszerezhető két cementtípust 3:1 arányban keverték, s ezáltal kedvezőbb szilárdságú vezetéket tudtak építeni. A kisebb szelvényű csatornákat többnyire betonból, a nagyobbakat - rendszerint a főgyűjtőket - betonból és kőből, vegyes falazattal készítették. A főgyűjtők feneke kopásálló klinkertégla burkolatot kapott. A fenékburkolatok kiépítése egyébként az 1930- as évektől már általánossá vált.

A viszonylag gyengébb minőségű román cement gyártását az I. világháború befejezése utáni években beszüntették. A román cementet - amint évtizedek múltán kiderült - néhány évvel később a hasonló vagy még rosszabb minőségű bauxitcement váltotta fel. Sajnos ezt a kötőanyagtípust nemcsak a csatornaépítés „kapta fel” hanem a magasépítés is elterjedten használta. Az 1960-70-es években az emiatt meggyengült szerkezetek megerősítése igen sokba került a „népgazdaságnak”. Ugyancsak a ’30-as években jelent meg a Ferrari-féle S. 54 elnevezésű cement, amely az agresszív vizekkel szemben bizonyult a legellenál- lóbbnak.

A csatornaépítés területén előre gyártott - különféle technológiákkal készült - csövek alkalmazásával először tömegesen az I. világháború után lehetett találkozni. A szelvények o 20-80 cm kör, ill. 25/37 - 80/Í20 cm tojásszelvény mérethatárok között készültek. A többnyire kézi gyártást az ’50-es évek végén felváltotta a nagyüzemi.

Első típusként az ún. Rimas gépsort állították üzembe, amit hamarosan köve