Ihrig Dénes (szerk.): Kiskörei-vízlépcső - Vízügyi Közlemények 1973. évi külön kötete (OVH – VITUKI, Budapest, 1973)
1. rész. A Kiskörei-vízlépcső jelentősége - 1.1 Dégen Imre: A Kiskörei-vízlépcső vízgazdálkodási jelentősége
A talajvízszint felszín alatti mélysége általában 2—6 m. A földtani viszonyokból következően a medencét kitöltő üledékben gazdag mélységi vízkészlet van felhalmozva, amely az ivóvízellátás szempontjából különösen jelentős. Az Alföld szélsőséges természeti viszonyai, éghajlati, domborzati és talajtani adottságai önmagukban is meggyőzően tükrözik a tervszerű víz- gazdálkodás szükségességét e térségben. Hiszen a csapadék változékonysága, a vízzáró talaj és a kisesésű síksági térszín elsősorban a csapadékvizek lefolyásának mesterséges szabályozását kívánja meg, míg az éghajlat aszályos jellege a vízhiány és az öntözés jelentőségét emeli ki. A környező hegyekről lezúduló árvizek kártételei elleni védekezés szükségessége, a vizek minőségének védelme és a korlátozott vízkészletekkel való gazdálkodás követelménye is a Tisza-völgy egészére kiterjedő, átfogó vízgazdálkodás jelentőségét tükrözik. b) Társadalmi-gazdasági viszonyok A Tisza-völgy vízgazdálkodásának helyzete már a múltban is jelentősen befolyásolta a táj fejlődési feltételeit, de ezen túlmenően az ország egész életében, gazdasági fejlődésében a szocialista társadalmi rendszer viszonyai között még inkább növekedett. Kevéssé ismert, hogy e térségben már a korábbi századokban is ismeretes volt a vízgazdálkodásnak a természetadta viszonyokhoz alkalmazkodó, kezdetleges, de a középkori gazdasági életben jelentős szerepet betöltő módja. Az ősi állapotában erdőfoltokkal, füves legelőkkel, mocsarakkal, vízjárá- sos területekkel borított alföldi vidéken az évente rendszeresen megismétlődő árvizekhez való alkalmazkodás váltotta ki a honfoglalás utáni évszázadokban egy sajátos gazdálkodási forma, az ősi „ártéri gazdálkodás” kialakulását. Ez magában foglalta a folyók medrét kísérő magaslatok közti természetes, vagy mesterséges nyílásokon az ún. fokokon (pl. Sajfok, Nagyfok, Kákafok stb.) kiáramló vizek szabályozott visszatartásával és visz- szavezetésével folytatott halgazdálkodást, a legelők tavaszi tároló öntözésére alapított legeltető rideg állattartást, a vízfolyásokra települt malmokat, az ősi viszonyok között nagy szerepet játszó vízi közlekedést, az építőanyag és háziipari nyersanyagok (nád, sás, gyékény, fűz) kitermelését, az ártéri kert-, gyümölcs- és erdőgazdálkodást. A gazdálkodás kezdeti fokán is már jelentős szerepe volt a vizek szabályozott terelésének, a létesítmények műszaki színvonala azonban csak kis mértékben függetlenítette a gazdálkodást a természet kedvezőtlen tényezőitől. Az ősi ártéri gazdálkodás a török hódoltság idején, a gazdasági élet általános hanyatlásával visszafejlődött. A szertelen erdőirtás az Alföld ligeterdőinek megsemmisüléséhez, a puszták kialakulásához vezetett. A török ellen védelmet adó mocsárvárak kialakítása ugyanakkor nagymértékben hozzájárult az Alföld elmocsarasodásához. Mindezek megsemmisítették a természeti viszonyokkal harmóniában álló korábbi gazdasági élet alapjait, megbontották a természet vízháztartásának egyensúlyát. Fokozódott a terület kiszolgáltatottsága az időjárás szélsőségeinek. Ennek ki13
