Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 2. A Duna a nyugati országhatártól Budapestig
szabályozási beavatkozást, úgy hogy 1937-ig ezen a szakaszon semmiféle folyamszabályozási munka nem volt. 1930—34-ben készült a gönyűi kisvízsza- bályozás, melynek során az elszélesedett részeket párhuzamművel és sarkantyúkkal leszűkítették és kotrást is végeztek. Az Ipoly-torok—Budapest közötti Duna- szakaszon korábban nem volt ugyan szükség szabályozásra, a sok magános sziget azonban a jég elakadása szempontjából nem volt veszélytelen, hiszen nemcsak 1838- ban volt itt Nagymaros és Kisoroszi táján katasztrofális jégtorlasz, hanem 1876, 1888 és 1891 években is összetorlódott a jég, utóbbi esetben Nagymaros és Nógrádverőce között, úgyhogy a víz a Szentendrei-Duna- ágba nyomult és ott okozott károkat. Ezenkívül a váci és gödi gázlók is megromlottak, ezért 1937—40 között sorban lezárták az egyes szigetágakat és a szigeteket a parthoz kötötték, amivel az összes vizet a főágba kényszerítették. Ezek a szigetek a következők voltak: Kismarosi-sziget (1690 fkm), verőcei Szúnyog-sziget (1688 fkm) Kőhídi-sziget (1682 fkm), Tordai-sziget (1681 fkm). Révész-sziget (1679 fkm) és Gödi-sziget (1669 fkm). Ezenkívül vezetőműveket és sarkantyúkat is építettek. A második világháború alatt az óriásira megnövekedett hajóforgalomnak Gönyű lett a „rendező pályaudvara". Ugyanis míg Budapesttől Gönyűig egy erős vontató 6—8, sőt több uszályt is felhozott, addig Gönyű- től felfelé a víz sebességének hirtelen megnövekedése miatt legfeljebb 3 db-ot tudott vontatni. Gönyű tehát szakaszhatár volt, ahol a vontatmányokat mindig átrendezték. A hadiszállások folytán megnőtt forgalom kellő szélességű hajóutat és megfelelő kikötőhelyeket kívánt. Evégből a gönyűi térség gyökeres rendezését kezdték meg. A bal oldalon levő kiszélesedést párhuzamművek zárták el, mögötte kavicsfeltöltést és part- védezetet készítettek, a felesleges mederrészeket nagyméretű sarkantyúkkal szűkítették le, a kellő szélességű hajózó utat pedig nagyarányú kotrással biztosították. Beépült 25 800 m3 kő és elvégeztek 156 550 m:! kavicskotrást. A Garam torkolata alatt keletkezett garam- kövesdi gázló megjavítását már régóta előirányozták, a Magyar—Csehszlovák Közös Műszaki Bizottság is foglalkozott a kérdéssel, de a rendezés halasztódott. A Garam ökölnyi köveket és egészen durva kavicsot szállít a Dunába, mely ott lerakódik és hatalmas zátonyokat alkot. Az előnyomuló zátony a gázlóban egyre komolyabb hajózási nehézségeket okozott. 1943-ban szabályozták a gázlót 60 m széles vezérárokban 55 000 m3 kavics kotrásával és 2 db jobb oldali sarkantyú beépítésével 6670 m3 kőből. A munka igen jól sikerült, azóta ez a gázló megszűnt. Ezenkívül Karvánál és Ebednél épültek partvédőművek a második világháború alatt. Az Ipoly-torok és Budapest között 1940- től 1948-ig nem volt szabályozási munka. A 40-es csapadékos években különösen a váci és a gödi gázló ismét megromlott és az 1947. évi őszi rendkívül alacsony vízállás felhívta a figyelmet az elégtelen vízmélységű gázlókra. A tapasztalatok alapján 1948-ban megkezdték a gázlók rendszeres szabályozását. Elsőnek a váci gázló rendezése került sorra: párhuzamműveket és sarkantyúkat építettek, továbbá kotrást végeztek. Hasonló módszerekkel folyamatosan végezték a többi gázló rendezését napjainkig Szódnál és Gödnél is. Ennek során 1958-ig megépült 4 vezetőmű, 2 keresztgát, 9 sarkantyú és 3 mellékágelzárás. A tervezett nagymarosi dunai vízlépcső, megépülte esetén, e szakasz helyzetét gyökeresen meg fogja változtatni. A duzzasztó feletti szakasz hatalmas tározótóvá válnék, alatta pedig a vízlépcső nagyobbítása érdekében a tervezett nagyarányú alvízi kotrások szintén problémamentessé tennék a hajózó utat. 2.3.3 Ármentesítések és lecsapolások a Gönyű—Budapest közötti Duna-sza- kasz mentén Armentesítések és lecsapolások a Duna jobb partján172 Mint már a 2.3.1 fejezetben említettük, a jobb part túlnyomórészt magas, melyre a Duna árvizei nem tudnak kilépni. Árvédelmi problémák csupán a bal oldalon, a Csallóköz alsó részén és a kisalföldi síkságon voltak. A vízszabályozási munkák ezen a vidéken az 1740-es években kezdődtek az Esz- terházy-uradalom Tata-környéki mocsarainak lecsapolásával. Ennek tervét Mikooiny Sámuel dolgozta ki. De hogy milyen nehezen valósulhattak meg akkor az ilyen munkák, arra jellemző a körülötte kitört háborúság. Az ottani malom gazdája, Neffrei János Jakab báró tiltakozott a lecsapolás ellen, mert attól tartott, hogy nemcsak a malma marad víz nélkül, hanem nádasaiból is kivész a hal. Mikoviny 1747 őszén két vármegye jobbágyainak munkájával megásatta a Dunába vezető csatornát. A füzitői gát és zsilip lebontását azonban a báró jobbágyaival meg akarta akadályozni. Ekkor a dunaalmásiak Mikoviny vezetésével kaszát205
