Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
Befejezés: A vízszabályozás fejlődésének iránya 1945 után
A szabályozási művekkel rögzített 817 km partszakaszból, melyen a beépített kőmeny- nyiség 9 784 000, a rőzsemennyiség pedig 1 627 000 m:!, az 1945—65 közötti időszakban 260 km (32%) épült 2 900 000 m3 (30%) kő- és 700 000 m3 (43%) rőzsemennyiséggel, valamint 8 000 000 m3 kotrással. A Tiszán a folyószabályozási feladatok egy részét a Tisza-csatornázás — tiszalöki duzzasztómű megépültével (1954. május 1.) — megkezdett munkája oldja meg. A mederrögzítés, középvíz szabályozás külön feladat marad, azonban a hajózáá érdekeit szolgáló kisvízszabályozásra nem lesz szükség. c) A belvízrendezés — síkvidéki vízrendezés — a második világháború alatt különösen súlyos károkat szenvedett belvízi művek helyreállításával kezdődött. Megrongálódott 30 szivattyútelep, mintegy 6000 km csatorna és kereken 15 000 kisebb-nagyobb műtárgy. Ezek helyreállításával egyidejűleg és után az elhanyagolt csatornákból mintegy 15 millió m3 iszapot kellett eltávolítani. A belvízlevezetés fejlesztése során 1945— 66 között végzett munkát az alábbi adatok szemléltetik: 1945, illetőleg 1966-ban a belvízcsatornák hossza 19 500, illetőleg 29 300 km, a belvízi szivattyútelepek száma 177, illetőéig 272, és a teljesítményük 262, illetőleg 503 m3/s volt. A 4,1 millió ha belvízártér minden km2-én országos átlagban 715 m csatorna volt, a szivattyútelepek fajlagos teljesítménye pedig 12,3 liter/s. km2. A számszerűen lemérhető fejlődésnél is jelentősebb eredmény talán a belvízrendezés szemléletében és módszereiben beállott változás. 1965—1966-ban a belvízborításos területek vízlevezetését 20—22 nap alatt sikerült biztosítani. Ennek a vízlevezetési időnek szükséges további csökkentését csak az alkalmazott módszerek fejlesztésével lehet biztosítani. Az eddig levezető rendszerű belvízszabályozást fel kell váltani a levezető-tároló rendszerű belvízrendezésnek, mely a korábbi egyoldalú vízépítési beavatkozások mellett a mezőgazdasági-biológiai eszközöket és módszereket is hasznosítja (mint pl. mélyszántás, altalajlazítás, rét- és legelőgazdálkodás, tározás, stb.)161 Ilyen körülmények között a szükséges vízlevezetési kapacitás meghatározása az alkalmazható vízrendezési módok függvénye, melyek kiválasztása viszont a helyi adottságok és viszonyok messzemenő tekintetbevételén alapul. Ez a módszer nemcsak a belvízrendezési művek építési és üzemi költségeinek csökkentését, hanem a mezőgazdaság vízszükségletének biztosítását is elősegíti. Vagyis a vízgazdálkodás komplex szemléletének megfelelően az eddigi belvízszabályozás, belvízlevezetés helyébe az aktív belvízrendezés, ill. belvízgazdálkodás lép. A belvízművek építésének gazdaságosságát különösen fokozza, ha azok a komplex vízrendezés keretében, öntözőművek kiépítésével kapcsolatban készülnek. Ebben az esetben a költségekkel szemben álló többlet- hozam az eddigi 8—12%-ról mintegy 29%- ra nő. Az 1940—42. évek emlékezetes belvízj^- rása óta (800 000 ha belvízelöntés) a legnagyobb belvizek 1963-ban és 1966-ban voltak 253, ill. 300 ezer ha maximális vízborítássá). Ezek tanulságai növelték a szállítható szí- vattyúkapacitást, valamint áttértek az aktív belvízrendezés módszereire. A belvízrendezés fejlesztési tervei keretében 1980-ig a jelenlegi szivattyúkapacitás mintegy 50%-os fejlesztésével országos átlagban 18,5 liter/s. km2 vízlevezetés biztosítható. Ez pedig az említett komplex módszerek alkalmazása esetén azt jelenti, hogy a közepes vízjárású évek belvizeinek levezetése 16—17 nap alá szorítható. d) A hegy- és dombvidéki vízrendezések — kultúrmérnöki munkák — 1945-ig a nem hajózható vízfolyások, patakok szabályozását, a vízmosás-kötéseket, lecsapolásokat és alagcsövezéseket jelentették, melyeknek végrehajtása túlnyomórészt az érdekeltekre hárult. Ebben segítséget számukra csak a kultúrmérnöki intézmény műszaki vezetése jelentett. Nyilvánvaló, hogy a földosztás után az újonnan földhözjuttatottak anyagi ereje sokáig nem tette lehetővé a munka folytatását. Az újjáépítés nehéz körülményei között a nem hajózható folyók — állami feladatot jelentő — szabályozása terén is csak nagyon kevés történhetett. A vízügyek 1948. évi államosítása e fent- említett kultúrmérnöki munkákat is állami feladattá nyilvánította, s így lehetővé vált e munkálatoknak a legáltalánosabb gazdasági érdekeket szem előtt tartó tervezése és ütemezése. A tervgazdálkodás ilyen előnyeit azonban az iparosítás feszített programja idején csak kevéssé lehetett kihasználni, mert a rendelkezésre álló anyagi eszközök erősen korlátozottak voltak. Az 1950—54. években, az ötéves terv során a kultúrmérnöki szakágazat 38,5 millió Ft ráfordítással 23,3 millió m3 földmozgatást és ennek megfelelő műtárgyépítést hajtott végre. A legjelentősebb munkák a Zagyva és a Galga, a Zala, a kaposvári Kapós- szakasz a Váli-víz szabályozása voltak. Az 1951—1954 közötti csapadékos időszakban egyes vízfolyások áradásai (különösen a Váli-víz és az Atal-ér árvizei) valamint a vízfolyások völgyeinek elmocsaraso- dása igen súlyos mezőgazdasági és egyéb 376
