Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
Befejezés: A vízszabályozás fejlődésének iránya 1945 után
bekövetkező árvizek ismét súlyos pusztításokat okoztak. 1954 júniusában az addig legmagasabb dunai jégmentes árvíz a Szigetközben négy töltésszakadást okozott és 21 900 ha termő- területet öntött el. A tenyészidőben bekövetkezett árvíznél a fajlagos kár 16 200 Ft/ha volt. 1956 februárjában és márciusában a Dunán ismételten jégtorlaszok keletkeztek, s bár a felső és középső Dunán a védekezés eredményes volt, az alsóbb szakaszokon a gátak koronáján több km hosszúságban átbukó víz 52 helyen okozott töltésszakadást és 74 700 ha védett árterületet borított el. Az árviz 11 községet teljesen, 28-at pedig részlegesen elöntött. A helyreállítási és töltésfejlesztési munkálatok mindkét esetben a legjobban veszélyeztetett területeken kezdődtek meg, de később a munkát minden olyan területre kiterjesztették, ahol a mértékadó árvízszinthez viszonyítva hiányosságok voltak tapasztalhatók, s ahol a mentett területek értéke ezt indokolta. A végzett munka méreteire jellemző, hogy 1964 végéig összesen 18 millió m:! földmunka készült el, amivel az országos védvonalakba épített földmennyiség 213 millió m3-re emelkedett. A korszerű technika és munkaszervezés lehetőségeit felhasználó munkának köszönhető, hogy 1964 március—áprilisában a Tiszán és felső szakaszának mellékfolyóin eredményesen és minden kártétel nélkül sikerült elhárítani az addigi maximumokat nemcsak elérő, hanem több helyen meghaladó, többhetes tartósságú árvizet. Még nagyobb sikert jelentett az 1965. évi dunai nyári árvíz elhárítása, mely a Komárom alatti Duna-szakaszon 40—60 cm-rel haladta meg a korábbi (1954-es) maximumot és 120 napos tartósságával minden korábbi árhullámot messze felülmúlt.308 Ez az árvíz nemcsak a megépült árvédelmi berendezések hatékonyságának volt kemény próbája, hanem a gyakorlatban bizonyította be a korszerű árvédelmi szervezet eredményességét, melynek segítségével az árvédelmi rendszer biztonsága nagymértékben fokozható. A siker értékét jellemzi az a tény, hogy az árvédelem a magyar szakaszon kívül — sem Csehszlovákiában, sem Jugoszláviában — nem tudott megbirkózni a rendkívüli természeti csapással, s hazai veszély elhárítása mellett a magyar vízügyi szolgálat segítséget nyújtott még a szomszédos országok árvédelmének is. Míg a három — egymás után következő — nagy árvíz: az 1954., 1956. és 1965. évi árvizek a Duna folyó menti területek árvédelmét tették próbára, addig az 1970. évi árvíz a Tisza és mellékfolyói katasztrofális áradásával okozott károkat. A Szamos, Kraszna és Túr folyó romániai és magyarországi gátjainak átszakadásával, valamint a Tisza, Körös és Maros folyók eddigi maximumokat meghaladó magasságú és tartósságú árhullámaival tették próbára a védőműveket és a védelmi személyzetet. 1965 előtt az átlagosan hatvan évenként egyszer előforduló árvizek magassága volt az a mértékadó árvízszint, melyet a töltések kiépítésénél, illetőleg a védőképességük megítélésénél bizonyos biztonsági magasság (0,5—1,5 m) hozzáadásával a töltések magasságául elfogadtak. Az 1965. évben elkészült és jóváhagyott Országos Vízgazdálkodási Keretterv előírásai szerint azonban már az átlagosan száz évenként egyszer előforduló gyakoriságú árvizek elhárítására kell felkészülni. Ehhez az 1969-ben elkészült fejlesztési tervek szerint a Duna és a Tisza völgyében levő 4200 km hosszú árvédelmi vonalakon együttesen 62,3 millió m3 föld beépítésére van szükség. b) A folyószabályozási munkálatok a korszerű vízgazdálkodási szemlélet szerint — mint azt mérnökeink a történelem folyamán gyakran hangsúlyozták — a legszorosabb kapcsolatban állnak az árvédelem feladataival, bár amellett szinte valamennyi vízgazdálkodási szakágazat érdekeit szolgálják. Javítják a folyók medrének vízvezető képességét s ezzel az árvizek, különösen a jeges árvizek, gyorsabb és zavartalanabb levonulását is lehetővé teszik. Az érdekeltségek által végzett ármentesítési munkálatok eredményességét a múltban gyakran veszélyeztette az állami feladatot jelentő folyószabályozás elmaradása, lassú üteme. E téren tehát különösen nagy feladatok hárultak a magyar vízügyi szolgálatra. A legkritikusabb folyószakaszok, folyószabályozási szempontból is, az ismételten árvizekkel sújtott magyar Felső-Duna és a Dunaföldvár—országhatár közötti szakasz. A Rajka—Gönyű közti szakaszon a hajózás és az árvédelem érdekei egyaránt megkövetelik a folyószabályozás teljes végrehajtását és ezen belül is a további mederemelkedés megakadályozását. Ez ma már évenként 500 —600 m3 kavics kotrását teszi szükségessé, amit a magyar és csehszlovák vízügyi szolgálat közösen végez. A Dunaföldvár—országhatár közötti szakaszon a Duna medre ma is hajlamos az elfajulásra, ami nemcsak a hajózás, hanem az árvédelem szempontjából egyaránt káros. A szabályozás, ill. mederrögzítés itt is a hajózás és az árvédelem közös érdeke. Az 1945—65 között végzett folyószabályozási munkálatok méreteit az alábbi adatok jellemzik: 375
