Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 10. Az Alsó-Tisza-vidék Csongrádtól az országhatárig
a gyenge töltéseket fokozatosan annyira eláztatta, hogy Szeged felett mintegy 30 km- re, a petresi szakaszon a gát 1879. március 5-én átszakadt. A betört víz 6-án elérte a sövényházi keresztgátat, mely 1859 előtt, mikor még a Tisza percsora—sövényházi szakaszán nem volt töltés, északról védte Szeged városát az árvizektől. Mikor a percsora—sövényházi szakaszt megépítették, és a nyílt árteret bezárták, a keresztgát fenntartásával már nem törődtek, az tönkrement. Így a keresztgáton megkísérelt védekezés sikertelen maradt, és a keresztgát is átszakadt. Ezután Szeged felé a víz következő akadálya már csak az alföldi vasút szeged—hódmezővásárhelyi szakaszának töltése volt. Ezen a nem árvédelmi töltésen is megkísérelték a védekezést. A polgári lakosság és katonaság önfeláldozó munkája késleltette is a katasztrófát, de végül Algyő alatt ez a vasúti töltés is keresztülszakadt, és 1879. március 12-én, a hajnali órákban a üíz tomboló vihartól kísérőé rátört Szegedre. Védekezésről ekkor már nem lehetett szó, mindenki igyekezett menthető vagyontárgyait biztonságba helyezni, és a város órák alatt elpusztult. A falu jellegű város 5585 épületéből mindössze 384 (más források szerint 6350-ből 417) maradt épen. A város csaknem egész lakossága hajléktalanná vált, és a vízbefúltak száma is 151 főt tett ki. A katasztrófa híre az ország határain kívül is általános részvétet keltett, és a világ nagy városai siettek Szeged megsegítésére. (80— 82. ábra.) A gátak megerősítésének szükségességét a szegedi nagy árvíz okozta pusztulások emléke állandóan ébren tartotta, és 1919- re, amikor a Tiszán a mértékadó legmagasabb árvíz volt, a töltések már mindenütt elegendő erősek voltak a sikeres védekezéshez. Ami a töltések vonalozását illeti, szó szerint ugyanazt mondhatjuk, mint a Tisza többi töltéseiről: vannak a kétparti töltések között igen szűk és igen széles hullámterek aszerint, hogy az új folyóátvágást követi az árvédelmi töltés, vagy még a régi holtmedreket kerülgeti. Belvízrendezés Amíg a Tisza bal parti területein a mocsarak keletkezésében a Tisza és Körös és csak kis részben a Maros kiöntései, valamint a Száraz-ér játszottak főszerepet, addig a Tisza jobb parti mocsarainak folytonos megújulásához a Tiszán kívül jelentősen hozzájárultak a Duna—Tisza közének keleti lejtőiről lefutó vízfolyások, amelyek „alföldi" viszonyaink mellett meglehetősen nagy esé- sűek. Ilyenek a Kecskemét felől a Tisza felé 11.83. ábra. Az alföldi tanyavilág belvízkor gravitáló Csukás-ér, a Vidre-ér, a Halas felől jövő Dong-ér, a Sövényháza felől foly- dogáló Percsora-ér, a Fehértó környéki vízerek. 1871-ben is a Percsora és a Dong-ér árasztott el hatalmas területeket és a Fehértó annyira megtelt, hogy felülete háromszorosra növekedett. A belvizek rendezése itt is az 1874. évi XI. te. megjelenése után vett nagyobb lendületet. Ez a törvény tetette kötelezővé az ármentesítő társulatok számára a töltés mögött megrekedt belvizek levezetését, amit a társulatok legtöbbje már korábban és önként is megkezdett. A vizek szabályozása során ezen a területen hét vízrendszert alakítottak ki—'0 (83. ábra). A dong-ér—kecskeméti vízrendszerben a Kecskeméttől Kiskunhalasig terjedő magasabb fekvésű homokos területek vizeit a Dong-ér főcsatorna gyűjti össze és szállítja Baks mellett szabad beömléssel a Tiszába. A Dong-ér a vidék leghosszabb vízfolyása, amely töltések között fut a Tiszába. Elhanyagolt medrét 1940/41-ben kotrógépekkel helyezték jó karba, majd a tisztogatást 1955- ben egészen a kiskunhalasi határig folytatták. A belvízrendszer négy öblözetre oszt365
