Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 7. A Felső-Tisza-vidék Tiszabecstől Tokajig
az új meder a nyíri dombok lábánál fut és elvezeti a Kraszna által messze vidékről hozott külvizeket, továbbá övcsatomaszerűen felfogja a nyíri dombokról kelet felé futó vízfolyásokat. Az új Kraszna meder Áger- dőmajor, Nagyecsed, Kocsord, Öpályi, Nagydobos és Olcsva községek érintésével már nem a Szamosba, hanem Vásárosna- ménynál közvetlenül a Tiszába torkollik. A szabályozási munkák következő csoportja a belvízcsatornahálózat kialakítása, illetve a belvizek levezetése volt. Bár bővebben nem foglalkozhatunk a történelmi előzményekkel. Utalnunk kell arra, hogy a Láp csatornákkal való lecsapolásával már 1750 körül, majd 1772 és 1782 között is kísérleteztek. A pusztán gravitációs vízlevezetés azonban nem hozott végleges megoldást. Ezért maradt sikertelen az 1830 és 1882—86 közötti csatornabővítési munka is. A Kraszna újra és újra kiöntötte vizét a Lápra, a csatornákat eliszapolta és sással, náddal lepte be. Végleges eredményt csak az Ecsedi- Láp Társulat által az 1895—1900 között épített főcsatornahálózat hozott. Ennek során újraépül a 36 km hosszú Lápi-főcsatorna és a közel 9 km hosszú Nagyvájás, amelyen át a víz a Holt-Szamosba, majd onnan Tunyog- nál 2x3,5 m nyílású zsilipen keresztül a Szamosba jutott. Összekötötték a Lápi-főcsa- tornát az új Krasznával; ez az ún. Ecsedi összekötő csatorna 1,6 km hosszú. Felújították a Keleti-főcsatornát 41 km hosszban. Megépítették a Nagyvájást és a Keleti-főcsatornát összekötő Tyukodi vájást 12 km hosszban. Elkészült a 29 km hosszú északifőcsatorna, amely Olcsvánál torkollik a Szamosba, ahol a gravitációs levezetés céljára 2x1,4 m átmérőjű zsilip, a gépi emelésre pedig 3,0 m3/s teljesítőképességű szivattyútelep épült. Végül ugyanezen években további másodrendű csatorna épült, mintegy 280 km hosszban. 1907-ben és 1912-ben a Keleti-főcsatorna jobb partján levő községek belvízi elöntést szenvedtek. Ennek orvoslására 1913-ban a Szatmárnémeti—Nagykárolyi út és a Keletifőcsatorna keresztezésénél megépült a 2x2 m nyílású Tagyi tiltó, felette pedig a Keletifőcsatornát a Krasznával összekötő Majté- nyi-csatorna. A krasznai torkolatnál 3x1,0 m nyílású zsilip és 3x3 m3/s teljesítőképességű szivattyútelep épült. Ezzel a Keleti-főcsatorna vízgyűjtőjének felső részéről a belvizek a Krasznába, míg az alsó részéről továbbra is a Szamosba jutnak. 1914-ben a Lápi-főcsatorna rendszere belvízi elöntést szenvedett. Ezért az Ecsedi ösz- szekötő csatorna zsilipé mellett 2x3,5 m3/s kapacitású szivattyútelep épült, a főcsatornákat pedig bővítették. Az 1940—42. évi országos belvízi elöntések a Lápot sem kímélték meg. Ismét elbontást szenvedett mintegy 140 km2 mélyfekvésű terület. Ezért a következő években az Ecsedi szivattyútelepet 6 db 0,9 m3/s teljesítőképességű, elektromos meghajtású szivattyúval 12,4 m3/s víz átemelésére tették alkalmassá. Ugyanezen időszakban a mai magyar területen 230 km hosszú mellékcsatorna épült. Az új Krasznától nyugatra fekvő terület azonos jellegű a Nyírségnek a Tisza felé lejtő részével. A különbség az, hogy itt a terep kelet-felé esik és erre folynak le az ősi vízfolyások is, amelyek egykor a Lápot táplálták, most pedig az új Kraszna mederbe torkollanak. Két kisebb lecsapoló társulat, az 1896-ban alakult Keletnyirvíz Lecsapoló Társulat és az 1899-ben alakult Középnyirvíz Belvízlevezető Társulat a folyásokat csatornahálózattal kötötte össze, az Ecsediláp Társulat pedig mintegy 30 km hosszú csatorna- hálózatot épített ki és gondoskodott a torkolati zsilipek megépítéséről. Végül az új Kraszna töltésezéséről kell megemlékeznünk. Összefüggő töltésvonal csak a jobb parton van, ami övcsatorna jellegéből következik. Ez a töltés lényegileg nem más, mint az új Kraszna medrének létesítésekor kikerült földtömeg depóniája. Ennek hossza magyar területen 40 km és Olcsvánál csatlakozik a Szamos töltéséhez. A bal parton csak kisebb töltésszakaszok és körgátak vannak, a mélyebb öblözetek védelmére. így Vásárosnamény és Nagydobos között egy 9 km hosszú gát, továbbá az ópályi, ágerdei és újabban a kisecsedi körgát. A töltések minimális magassága az 1919. évi mértékadó árvízszint felett 1,0 m. 7.1.7 A Tisza jobb parti vidéke Lónya felett A Lónya és Tarpa községek közötti ún. beregi öblözetet főleg a Tisza árvizei veszélyeztették. Az itteni árvédelmi töltések építése, amint azt a 7.1.2 fejezetben láttuk, már igen korán megkezdődött és az elsők között épültek ki szabvány méretűekké. Az alábbiakban a belvízrendezéssel foglalkozunk. Ez a terület a szabályozás előtti időkben — a XVIII—XIX. századforduló idején — erdős, mocsaras, vízállásos terület volt és csak a községek körüli szigetek emelkedtek ki. A területet ősi vízerek szelték át, amelyek közül a nagyobbakon csónakon közlekedtek. Ilyenek voltak a Szipa, a Csa- ronda, a Micz és a Makócsa-ér. A belvizek rendezési munkáját a Bereg- vármegyei Társulat csak az 1880-as években kezdte el.247 Ekkorára a korábbi erdőségek már annyira megfogyatkoztak, hogy nem sokkal több volt az erdő, mint napjainkban. Ez a körülmény tette lehetővé és egyben sürgetővé is a belvizek levezetését. 1884-ben megépült a tiszai töltésbe az eszenyi és a 300
