Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 4. A vizek szabályozása a XIX. század második felében és a XX. század elején (1850–1919)

(A nemzetközi szerződések keretein kívül eső Tisza kisvízi szabályozása csak a megkezdésig jutott.)

Műszaki szempontból a végzett munkálatok nagyobb része nemzetközi színvonalú és érdekű munka volt (különösen az Al- Duna-szabályozás és a Vaskapu-csatorna építése), sőt egyesekhez úttörő műszaki kezdeményezések is fűződnek. A Ferenc-csatorna 1856-ban épült bezdáni zsilipje volt az első betonzsilip, mely a betonépítés magyar úttörője, Mihalik János tervei szerint készült. A bökényi vízlépcső 1907-ben épült zsilipje pedig az első vasbeton hajózózsilip volt a világon (Zielinszky Szilárd alkotása.)

Ez is alátámasztja korábbi megállapításunkat, mely szerint elmaradottságunknak — mint minden más téren — a vízgazdálkodás terén sem műszaki, hanem kizárólag társadalmi-gazdasági, ill. gazdaságpolitikai okai voltak.

A felmerült víziút-fejlesztési terveket a magyar vízimérnöki kar — Széchenyi és Türr István hagyományait folytatva — a XX. sz. elején is széles körű gazdaságstatisztikai kutatásokkal és gazdaságpolitikai felvilágosító tevékenységgel támasztotta alá.

Kvassay Jenő a vízi utak jelentőségét a nemzetközi forgalom, ill. külkereskedelem vonatkozásában tárgyalta, majd Trummer Árpád a mezőgazdasági területek elmaradottsága és az olcsó tömegszállításra szolgáló vízi közlekedés fejletlensége, a vízi utak hiánya közti összefüggéseket tárta fel.137

Sajó Elemér a mesterséges vízi utak (csatornák és folyócsatomázás) költségeit a külföldi hasonló munkálatok és a helyiérdekű vasutak építésének költségeihez viszonyítva vizsgálta, kimutatva azok gazdaságosságát és előnyeit elsősorban a mezőgazdaság, ill. a mezőgazdasági területek (ti. az Alföld) fejlesztése szempontjából.132

Mérnökeink erőfeszítései: tervei, javaslatai, felvilágosító tevékenysége azonban a feudálkapitalista társadalom viszonyai között, a vízgazdálkodás más területeihez hasonlóan, a vízi utak fejlesztésével kapcsolatban is szükségszerűen eredménytelenek maradtak.

A vízi munkálatok történetének feltárása során a magyar gazdasági fejlődés jellegzetességei, általános fejlődési tendenciái közül (a fejlődés általános korlátain és aránytalanságain belül) nézőpontunkból tekintve a legjelentősebbnek a mezőgazdaság aránytalan fejlődését (technikai színvonalának fokozatos lemaradását) és belső aránytalanságait (melyek maguk is egyre veszélyesebb fékező tényezővé váltak) kellett felismernünk.

Mindazok a részletmozzanatok, amelyekkel, mint a vízszabályozás fejlődésének akadályaival találkoztunk, amelyek a központi jelentőségű — a mezőgazdaság mellett a közlekedés, az ipar fejlesztését is szolgáló, sőt szociálpolitikai jelentőségűvé vált — vízhasznosítások megkezdését lehetetlenné tették, erre a két tényezőre vezethetők vissza. Ennek a két általános fejlődési tendenciának megnyilvánulásai voltak a vízügyek terén: a mezőgazdasági tőkehiány, mely az ármentesítések és belvízrendezések ütemét fékezte, a vízhasznosítások megkezdését pedig lehetetlenné tette, az állami támogatás szűkmarkúsága az alföldi vízszabá- lyozások, s szinte teljes hiánya a víziút-fej- lesztés terén (mint láttuk a törvényhozási- lag biztosított kereteket a vasútépítésekre fordították); a vezető gazdaságpolitikusok tájékozatlansága, a hivatalos „közgazdaság- tudomány" teljes közömbössége a vízgazdálkodás kérdései iránt; a tömegek tájékoztatására, felvilágosítására hivatott sajtó felelőtlensége; a vízjogi viszonyok rendezésének félsikere-kudarca (gondoljunk itt a „vasárnapi öntözésre"); az öntözés iránti érdeklődés felkeltésének nehézségei, az öntözéses gazdálkodás agrotechnikájának lemaradása, a berendezett öntözések kudarca stb. — mind az említett fejlődési tendenciák konkrét megnyilvánulásai voltak. Szükségszerű velejárói a feudálkapitalizmus hazai fejlődési korlátainak.

140