Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 4. A vizek szabályozása a XIX. század második felében és a XX. század elején (1850–1919)
jebb azért érdemelnek említést, mert a vízimérnöki kar ilyen irányú tapasztalatainak fenntartását vagy bővítését szolgálták. Ilyen volt pl. az első hazai alagcsövezés a Vas megyei Sárszentlőrincen 1852—54 között. (Holtán Ernő munkája.) A külföldi eredmények, tapasztalatok szélesebb körű hasznosítására azonban csak jóval később, a külföldi gazdasági verseny nyomásának hatására került sor. Az első belvízlevezető munkálatokat az Alsócsallóközi Belvízmentesítő Társulat végezte 1853—1860 között, egy másik nagyobb méretű vízrendezési tevékenység pedig az 1861-ben alakult Marczalvölgyi Vízitársulat nevéhez fűződik, befejezése azonban átnyúlik a következő évtizedekbe (1861—1881). Eredménye 14 000 kh vízrendezése volt, 126,5 km lecsapolócsatorna-hálózattal. Így úgy látszik, mintha ebben a korszakban, az ármentesítési munkálatok idején, az egyéb vízrendezések teljesen háttérbe szorultak volna: mintha az előbbi munkák teljesen igénybe vették volna az ország szűkös anyagi és munkaerejét is. Ebben van némi igazság, valójában azonban, mint láttuk, a Körösök és a Berettyó szabályozása, mint a Körös-völgy vízrendezése és lecsapo- lása sem állt a korábbi bánsági, bácskai vagy sárvízi munkálatok mögött, sőt méreteiben felül is múlta azokat. Itt a folyómeder igen nagymérvű elfajulása, a vidék el- mocsarasodása miatt szintén nem annyira folyószabályozásra, mint teljesen új meder, valóságos lecsapoló főcsatorna és csatorna- hálózat kialakítására volt szükség.125 Igazolja ezt a szabályozott medrek néhány jellemző adata.- a Berettyó háromnegyed részben az új átvágásokban folyik; a létesített 46 átvágás az eredeti 269 km hosz- szú medret 91 km-re, vagyis 65%-kal, a Sebes-Körös 23 átvágása a régi 162 km-es medret (47%-kal) 86 km-re rövidítette meg. Még nagyobb arányú a legmélyebben fekvő és legelvadultabb Kettős- és Hármas-Körös rövidülése: az átvágások száma az előbbinél 15, ami a korábbi 84 km-es medret (56 százalékkal), 37 km-re, az utóbbinál pedig 39, ami a régi 234 km-es medret (61%-kal) 94 km-re csökkentette. Emellett a levezető főcsatornaként működő új medrek kialakításával egyidejűleg, részben a holt medrek felhasználásával számos lecsapoló csatorna is épült. E korszakot tehát nem a lecsapolások, síkvidéki vízrendezések háttérbe szorulása, hanem inkább csak földrajzi helyének eltolódása jellemzi: a munkálatok súlypontja, a XIX. sz. derekáig terjedő időszakkal ellentétben, a peremvidék kisebb medencéinek területéről — a Tisza-völgy rendezésével kapcsolatban — az Alföld középső részeire tevődött át. Hamarosan pedig éppen az árvédelmi munkálatok előrehaladása és az ármentesítő társulatok kialakulása adott nagy lendületet a síkvidéki vízrendezéseknek: ez tette szükségessé és lehetővé, hogy a mentesített területeken a töltések mögött összegyűlő belvizek levezetéséről is gondoskodjanak. (A belvízrendezés fogalmát szűkebb értelemben, sokáig ezzel a történetileg csak a XIX. sz. második felében felmerült feladattal azonosították.)124 Az Alföld mélyebb területein éppúgy, mint a Dunántúl folyóvölgyeiben és a peremvidék medencéiben keletkező időszakos, vagy tartós vízborítások vízpótlásáról túlnyomórészt a környező csapadékosabb hegy- és dombvidékek vízfolyásai gondoskodtak. így az ármentesítések és folyószabályozások, s a velük kapcsolatos vízrendezések a korábbi vizesrétek, sárrétek, nádasmocsaras területek nagy részének művelhe- tővé tételét biztosították. Jelentős területek maradtak azonban e vízrendezési munkálatok hatókörén kívül: olyanok, melyek vízpótlása a kevésbé jelentősnek vélt kisebb vízfolyásokból, a rossz vízháztartású talajokba beszivárogni nem tudó csapadékból, esetleg a környező területek fakadóvizeiből származott. (Pl. a Nyírség, a Hódmezővásárhely körüli területek, a Pest megyei Duna- völgy esetében.) Kiderült, hogy a korábbi, időszakosan vízzel borított területek vízborítását jelentős részben a befogadón kívül érkező külvizek és a belvizek okozzák. Így az árvédelmi gátak hiába védték meg e területeket a (általában csak a befogadón keresztül érkező) külvizektől, mert ugyanakkor megakadályozták a gátak mögött felgyülemlő belvizek levezetését is. A belvízborítás okozta károk pedig kedvezőtlen időjárási viszonyok (fagyott talaj, kedvezőtlen csapadékeloszlás stb.) között a korábbi árvizek pusztításait is felülmúlták.* Az ármentesítés munkája tehát, mely ekkorra több millió holdnyi területet állított a mezőgazdaság — főleg a szántóföldi termelés — szolgálatába, korántsem biztosította c területek teljes és tökéletes hasznosításának lehetőségeit is: az ármentesítés után további feladatot jelentett a talajok termelésére kedvező vízháztartásának biztosítása — csapadékos időszakokban belvízlevezetéssel, lecsapolással — aszályok idején öntözéssel. Az ország gazdasági fejlődése mellett ekkorra a népesedési viszonyok alakulása is időszerűvé tette a mezőgazdasági termelés * A magyarországi árvízkárok becsült értéke: 1850—1956-ig 4 332 000 000 Ft* a belvízkárok becsült értéke 1939-1956-ig 6 477 000 000 Ft (Ld. Vízgazdálkodásunk számokban 15. sz. i. m. 66. és 113. p.) 133
