Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 4. A vizek szabályozása a XIX. század második felében és a XX. század elején (1850–1919)

vény által engedélyezett keretet ugyan az I. világháborúig csak részben használták fel, de a Barcsig terjedő szakasz középvízi medrének, az Eszékig terjedő szakasz kis- vízi medrének szabályozásával sikerült elérni azt, hogy közepes vízállásnál a folyó 132 km hosszú, kisvíznél pedig 22 km hosz- szú szakasza hajózhatóvá váljon. Ennek érdekében Eszéknél és Barcsnál átrakodó kikötő épült. A felsőbb. Zákányig terjedő szakaszon csak partvédelmi munkálatok folytak.

Az I. világháború után a Dráva határfolyóvá vált, s a két ország kellő vízügyi együttműködésének hiányában a meder karbantartása minimális partbiztosításra korlátozódott, így a korábbi munkálatok eredményei pusztulásnak indultak.

A Dráva legnagyobb mellékfolyója a Mura szabályozásának feladatait az osztrák szakaszról érkező nagyarányú hordalékszállítás súlyosbítja. 1895-ben 8,92 millió koronát irányoztak elő a munkálatokra, amit azonban az I. világháborúig szintén nem tudtak teljes egészében felhasználni. A munkálatok jelentős műszaki újítása volt a ka- vicszátonyok anyagából készített betonműkő felhasználása, a szabályozásoknál. Az eljárás bevezetését az import terméskő drágasága tette szükségessé. A tekintélyes költségmegtakarítást jelentő újítást később a Felső-Duna és a Vág szabályozásánál is alkalmazták.

Nem szakemberek előtt kevéssé ismeretes, hogy a Dunának nem a Tisza, hanem a Száva a „legnagyobb” mellékfolyói a. Vízgyűjtő területe és a folyó hossza ugyan kisebb, mint a Tiszáé, vízhozama azonban messze meghaladja a mi Tiszánkét. Az egyenletesen bővizű, jól beágyazott meder hajózás szempontjából különösen kedvező. A folyó Csaprágtól, a Kulpával való egyesüléstől, a torkolatig teljes 600 km hosszban hajózható. Szabályozása csak a hordalékos déli mellékfolyók beömlése táján okoz gondot. Egyenletes vízhozama miatt völgyének ármentesítése is könnyen megoldható volt. A gátakat túlnyomó részben a községek, kisebb részben az állam építette, s társulatok alakítására nem volt szükség.

A jól beágyazott meder ellenére, valószínűleg még annak kialakulása előtt, a partok mögött nagy kiterjedésű mocsarak keletkeztek, melyeket a megújuló árvizek állandóan tápláltak. Lecsapolásuk a rómaiak kora óta foglalkoztatja a part menti települések lakosságát.

A hazai és külföldi műszaki és gazdasági szakemberek már a XVIII. század második fele óta újra és újra felvetették a szávai vízi út meghosszabbításának gondolatát, mellékfolyójának, a Kulpának hajózhatóvá tételével. Az olcsó vízi út ugyanis — ha átrakodással is — jelentősen megnövelte volna a fiumei kikötő forgalmát. A Kulpa csatornázásának munkálatait, a Károlyvárosig terjedő 135 km-es szakaszon, végül is azután az 1908. évi törvény alapján tényleg meg is kezdték, az I. világháború azonban megakadályozta a nagyszabású terv megvalósítását.

4.3 Belvízrendezések, lecsapolások és a Kultúrmérnöki Intézmény működése a szabadságharctól az I. világháborúig (1850-1918)

4.3.Í Lecsapolási és belvízlevezetési munkálatok 1850 után

A XVIII. század végén, majd még inkább a XIX. század első felében már határozottan elkülönült egymástól a vízépítés, illetve a vízszabályozások két fő területe.124

1. A szabályozási munkálatok a „kisebb" (fokozatosan bővülő, utóbb olykor megyékre terjedő) területek „vízrendezésével" kezdődtek. E munkában, mely lényegében megfelel a későbbi kultúrmérnöki munkakörnek, a kisebb vízfolyások szabályozása egybefonódott a „mocsárkiszárításokkal", lecsa- polásokkal és a vízhasznosítás lehetőségeinek biztosításával. (Üttörői és legjelentősebb képviselői Vedres István és Beszédes József voltak.)

2. Mikor a gazdasági fejlődés, és Széchenyi felvilágosító tevékenysége, napirendre tűzte a közlekedés fejlesztésének kérdését és a mezőgazdasági termelés bővítését, biztonságának fokozását, az ármentesítések és a folyó- és folyamszabályozások feladata került előtérbe. A munka természetének és méreteinek megfelelően itt a központi vízügyi szervek tevékenysége vált döntővé: az előkészítő felmérések, térképezések lebonyolítása és az egész vízrendszerekre kiterjedő szabályozási tervek kidolgozása. (Az előkészítő munkálatok vezetői Huszár Mátyás, Lányi Sámuel és Vásárhelyi Pál voltak, a legjelentősebb terv Vásárhelyi Pál nevéhez fűződik, míg maguknak a szabályozási munkálatoknak a megkezdése és végrehajtása már a későbbi folyamszabályozó mérnökökre maradt.)

Mint ahogy a reformkorban megkezdett folyószabályozási és ármentesítési munkák végrehajtását a szabadságharc után előre nem látott nehézségek gátolták, s a kivitelezés csak 1879 után érte el a tervek műszaki színvonalát, úgy a kultúrmérnöki munkák terén is a fejlődés megszakadt vonala csak későn, a század utolsó negyedében állt helyre.

Az ötvenes-hatvanas években végzett kisebb kultúrmérnöki jellegű munkák legfel132