Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 4. A vizek szabályozása a XIX. század második felében és a XX. század elején (1850–1919)
oldalon vágták át, s így a lefutó vízfolyások nem az átvágásokat töltik fel, hanem az egyre jobban elzátonyosodó medret. A folyó rövidülése és esésviszonyainak jelentős javulása ellenére a meder a szabályozás óta nemhogy beágyazódott volna, hanem közel 1 m-rel emelkedett.108 A Sajó és a Hernád szabályozása ugyancsak még ma sem megoldott probléma. Az ésszerű és korszerű — már a század eleje óta sürgetett és előkészített — megoldás a Sajó csatornázása lesz, a borsodi iparvidék közvetlen és olcsó vízi útjának biztosítása érdekében. A tiszai mellékfolyók szabályozásának különösen sikerült megoldása a Körösökön végzett munka. A Hármas Körös itt is több folyó legyezőszerű összefoglalása, ezek: a Berettyó, a Sebes-, a Fekete-, és a Fehér- Körös. A szabályozás és ármentesítés szorosan egybefonódó feladata itt, a völgyek nagy részének elvizenyősödése, elláposodá- sa miatt — a korábbi bánsági vízszabályo- zásokhoz hasonlóan — e területek teljes vízrendezését tette szükségessé.41 A négy folyó átvágásokkal szabályozott, erősen megrövidített — 1004 km-ről 459 km-re, tehát 55%-kal csökkentett — medre (a bánsági, bácskai, Sárvíz-, Sió- és Kapós- völgyi munkálatokhoz hasonlóan) egyúttal a mocsaras-lápos terület vizeinek levezetését szolgáló lecsapoló főcsatornaként is működik. Ami ezeket megkülönbözteti a hasonló funkciójú lecsapoló csatornáktól, pl. a Bega- vagy a Sárvíz-csatornától az, hogy itt nem természetellenesen merev, hanem az élő vízfolyás természetének megfelelő vonalvezetésű mederről van szó, — ez éppen a szabályozás egyik legfőbb érdeme. Sikerültnek mondható a folyók hullámterének (árvízi medrének) kialakítása (1881— 1889) is. A nagyvízi meder szélessége a folyók vízhozamának megfelelően az egységes szabályozás után a Fekete-Körösön 100 m, a Fehér-Körösön 120 m, a Kettős- Körösön 300 m, a Hármas-Körösön pedig 600 m. A töltések vonalvezetése olyan szerencsés, hogy azok nemcsak az árvizek szétterülését akadályozzák meg, hanem azok levezetését, irányítását is szolgálják: a kis-, közép- és nagyvízi sodorvonalak csaknem egybeesnek, s így a meder fenntartásáról a folyó maga gondoskodik. A munka méreteire jellemző, hogy az erősen kötött talajon az átvágásokat legtöbbször teljes szélességükben és mélységükben ki kellett ásni, a vezérárkok alkalmazása nem bizonyult elegendőnek. Az átvágások hatására a Körösök esése csaknem háromszorosára 1,5 cm/km-ről 4 cm/km-re nőtt, medrük beágyazódott, s a vízjáték is nagyobb lett: süllyedtek a 1.41. ábra. Bodoki Károly (1814—1868) kisvizek és emelkedtek az árvizek. Az árvízi maximumok a szabályozás előtti viszonyokhoz képest a felsőbb szakaszokon 1,5 m-rel, a Kettős-Körösön 2,3 m-rel, lejjebb pedig ismét csak 1,5 m-rel emelkedtek. A hevesebbé vált vízjárásnak köszönhető, hogy a Körösök árhullámai általában hamarább érik el a Tiszát, mint ahogy a tiszai árhullámok lefutnak, s így azok tetőzése nem esik egybe. A szabályozásnál tekintettel voltak a hajózási mélység biztosítására is, s ezért a korábbi kisvízszinthez viszonyítva mindenütt 2 m-es mélységet alakítottak ki. A vízjáték hevesebbé válása miatt azonban a kisvízszin utóbb annyira leszállt, hogy a hajózást csak csatornázással lehetett biztosítani, amire századunk elején került sor. A torkolat közelében Bökénynél épült duzzasztógát és zsilip technikatörténeti nevezetesség: ez volt az első vasbeton hajózózsilip (1905—1907), mely Zielinszky Szilárd műegyetemi tanár tervei alapján épült, s konstrukciós tapasztalatait a későbbi külföldi építkezéseknél is hasznosították.* A Körösök szabályozási tervének kidolgozása (1855) és végrehajtása Bodoki Károly (1814—1868) nevéhez fűződik (41. ábra), bár a töltések vonalazásának a meder fejlődését * Benedek J.A bökényi duzzasztógát cs Csege. V.K. 1913. 4. füzet. 125
