Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 4. A vizek szabályozása a XIX. század második felében és a XX. század elején (1850–1919)
jobban megfosztott Társulatok mint „építészeti járások" illeszkedtek be.* A társulatok szervezetét, jogait és költségeit újra szabályozó 1856. évi rendelet egyik intézkedése az ún. „hozzájárulási kulcs" meghatározása volt, mely szerint az érdekeltek a rájuk háramló haszon arányában voltak kötelesek hozzájárulni a társulat költségeihez. (Az 1850-es és 1856-os intézkedésekkel kapcsolatos illúziók teljes elosztására, s annak bizonyítására, hogy valójában milyen kevéssé törődött az önkényuralom a magyar vízi munkálatok sorsával, megemlítjük, hogy amikor 1850—1860 között a monarchia területén a Dunán 440 km partbiztosítást hajtottak végre — ebből Magyarország területére mindössze 11,8 km esett!) A szabályozási és ármentesítési munkálatok szükséges összhangjának hiánya hamar éreztette hatását s súlyos károkat okozott a fiatal és anyagilag kellően meg nem alapozott társulatoknak, ill. e társulatokban egyesült birtokosoknak, akiknek adóterheit az önkényuralom intézkedései amúgy is jelentősen növelték. Az 1853. évi árvíz különösen a Hevesszolnoki Társulatot érintette, az 1855. évi pedig az Alsószabolcsi Ármentesítő Társulat egész bal parti árterét, valamint a Felsőtorontáli Ármentesítő Társulat egész területét — összesen mintegy 500 000 kh-t — elborította. A munkálatok folytatását csak 1857 után sikerült az osztrák nemzeti bank 10 milliót meghaladó jelzálog-kölcsönével biztosítani, s a töltések kijavítása után (1859—61 között) azok szükségesnek látszó megerősítését és magasítását is végrehajtani. Az említett nehézségeket tekintetbe véve értékelhetjük csak reálisan azokat az eredményeket, melyeket a Tisza-völgy népe történelmünknek ebben az egyik legsúlyosabb időszakában az ármentesítés terén elért. A szabályozás megkezdésétől a kiegyezés évéig (1846—1867 között) a Tisza mentén kiépült társulati töltések hossza 760,9 km, a Körösök mentén kiépült töltések hossza 447,6 km, összesen 1208,5 km volt. Ugyanekkor a Tisza és mellékfolyói* mentén levő községek, magánosok és ki* A szervezeti összevonás és a személyzetcsökkentés a kiegyezés után még veszélyesebb méreteket öltött: a folyam- osztások számát ekkor négyre, majd a tokaji megszüntetésével háromra, végül a törökbecsei és szegedi összevonásával csupán kettőre csökkentették, Sárospatak és Szeged székhellyel. Szapáry Gy.: A Tisza-szabályozás mai állapota. Bp. 1876. sebb vízitársulatok által kiépített töltések hossza is meghaladta a 300 km-t. Az állami feladatot jelentő átmetszések terén a társulatok eredményeihez viszonyítva tapasztalható lemaradást jól szemléltetik a következő adatok: A Tisza-völgyben 1850-ben kimutatott árvédelmi töltések hossza 776 km volt, 1870- ig ez a szám 2410 km-re emelkedet. Ennek megfelelően az 1850-ben „ármentesített" 840 ezer kh-dal szemben 1870-ben már 2360 ezer kh volt a mentesített ártér. Ezalatt az idő alatt kiemelt átvágások (vezérárkok) száma 110 volt (más adatok szerint 107) 133,8 km hosszban, közülük azonban csak 39 volt teljesen kifejlett (az összhossznak alig negyed része). Az átlagosnál is kedvezőtlenebb volt a helyzet a kritikus csongrád—szegedi szakaszon, ahol — egy későbbi adat szerint — az átvágások hosszának 87%-a még 1880-ban sem fejlődött ki. A szárazon való földkiemelés, amit 1856- tól kezdődőleg a nyári kisvíz idején hajtottak végre a lemaradás behozása érdekében — nem bizonyult elegendőnek. A szükséges kotrógéppark beszerzésére, az átvágások fejlődésének víz alatti kotrással való siettetése érdekében, azonban csak 1884-ben került sor. Hátráltatta a tiszai szabályozás és ármentesítési munkálatok fejlődését az 1860-as évek száraz időszaka, különösen az 1863. évi aszály: a társulatok anyagi erejét megrendítő aszálykárok és éhínség miatt, és a közvéleményt megzavaró hiedelmek révén, melyek az Alföld „aszályossá vált" éghajlatának „átalakításáért" a vízrendezési munkálatokat tette felelőssé. Az Alföld szélsőséges éghajlati viszonyai között a szárazabb és csapadékosabb időszakok periodikus váltakozása figyelhető meg. Az 1863. évi aszály azonban olyan méretű volt, melyhez hasonló sem előtte, sem utána, több mint egy félévszázadon keresztül nem volt. Pusztításait a korábban időszakosan vízzel borított, de most ármentesített tiszántúli területek érezték meg a legjobban. A rideg marhalegeltetéssel hasznosított csekély termőrétegű szikes legelők, melyek hozamát a téli—tavaszi csapadék (és korábban a tavaszi árvizek „tárolóöntözése") biztosította, ezekben az években csapadék nélkül maradtak, s 1863 nyarán teljesen kiégtek.111 A kiküldött bizottság jelentése szerint itt — Kunhegyes, Kunmadaras, Kisújszállás, Karcag, Turkeve stb. községek határában az állatállomány 78%-a éhen veszett. A terméskiesés és az állatállomány pusztulása * E munkálatok rövid áttekintését ld. később folyónként külön-külön. 4.1.4. 116
