Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 4. A vizek szabályozása a XIX. század második felében és a XX. század elején (1850–1919)
Ugyanígy tévedés e rendelkezésben az 1840:IV. tc.-ben megfogalmazott — Széche- nyi-féle — álláspont folytatását látni. Széchenyi az egységes feladatnak tekintett „Ti- szaszabályozás" munkájában azért választotta szét „jogilag" az érdekeltek ügyét jelentő ármentesítést és a közérdekű folyószabályozást, hogy az utóbbi „állami fel- adat"-tá nyilvánításával a szabályozás számára az állam támogatását biztosítsa. (A munkálatokat így aztán a Tiszavölgyi Társulat és az Építési Igazgatóság közösen végezte.) Az 1850-es rendelkezés viszont a gyakorlatban a szerves egységet képező munka erőszakos, és később végzetessé váló szétválasztását jelentette: az ármentesítő társulatok teljes magukrahagyását (főleg anyagi szempontból) és a társulatok ármentesítő munkájától függetlenül kezelt folyószabályozások önkényes méretű és ütemű végrehajtását, egy önkényesen kialakított, bürokratikus és erősen centralizált állami apparátus révén. (Ez az idegen — sőt ellenséges — apparátus nem törődött azzal, hogy munkáját a neki, mint felügyeleti hatóságnak műszaki szempontból alárendelt társulatok erőfeszítéseivel összhangba hozza.) A rendelet a megszüntetett Tiszavölgyi Társulat (és a korábbi kormánybiztosság) helyébe — központi felügyeleti hatóságként — az egy elnökből, egy jogtanácsosból és egy főmérnökből álló „Tiszaszabályozási Központi Bizottság"-ot állította. A folyószabályozás végrehajtására, és a társulatok műszaki irányítására pedig a vízszerkezetnek megfelelően nyolc osztálymérnöki hivatalt szervezett. A demokratikus centralizmus helyébe állított hivatali központosítás azonban nem volt következetes és elvszerű, mert a Tisza mellékfolyóit kivette ebből a szervezetből, s azokat önállósítva az illetékes helyi hatóságok alá rendelte. Ezzel lehetetlenné tette az összehangolt tervszerű munkát, aminek súlyos következményei lettek. Míg a reformkor szemében a Tisza-völgy egységes rendezése országos, nemzeti ügy volt, s az Alföld általános érdekű gazdasági felemelését szolgálta, most az egész munka az érdekeltek helyi jelentőségű problémájává zsugorodott. Korábban a nagy feladat megoldására az érdekeltek — a központi műszaki igazgatás támogatásával — egyetlen hatalmas szervezetben egyesültek, most az egyes ármentesítő társulatokat is a kormányzat helyi szervei alá rendelték. A korábbi szervezet szétrobbantásával az egész feladatkomplexum egységes kezelésének lehetősége is megszűnt: az állami szervek munkája csupán a szűklátókörűén kezelt folyószabályozásra és a társulatok formális, bürokratikus ellenőrzésére korlátozódott. Csak az általános fejlődési tendenciák és az egyéb rendelkezések párhuzamából érthető meg tehát a sokat emlegetett 1850-es nyílt parancs és két fő intézkedése: a folyószabályozás állami feladattá nyilvánítása és az önkormányzati egyesülés felváltása hivatali centralizmussal. Ami az intézkedésben pozitívum — hasonlóan az oktatásügyi intézkedésekhez, vagy a jobbágyfelszabadításhoz — az évtizedes fejlődés eredménye volt: a megoldási forma azonban súlyos veszélyeket rejtett magában. Az intézkedés tipikus példa arra, hogy ugyanaz a jogi és szervezeti elv, melyet alkotói a haladás szolgálatára hoztak létre, egy népellenes uralom által ellenkező célokra is felhasználható. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a folyószabályozási munkálatoknak ez az elvállalása a kormányzat részéről nem az eredeti Vásárhelyi-féle átvágási tervek, hanem a lényegesen csökkentett, Paleocapa-féle javaslat alapján történt, aminek nem kis része volt a későbbi katasztrófák előidézésében. Az 1830-as árvízszintet meghaladó 1853- as és 1855-ös árvizek a kezdetleges védelmi berendezések jelentős részét tönkretették és nagy területeket öntöttek el. Az egész addigi munka eredményeségét kétségessé tevő csapás a munkálatok és tervek teljes felülvizsgálatát tette szükségessé. Ekkor határozták el Pasetti Flórián min. tanácsos, a monarchia akkori épitési főigazgatója véleménye alapján az eredeti Vásárhelyi-féle tervekhez való visszatérést, s emelték a létesítendő átvágások számát — a lefolyási viszonyok megjavítása érdekében — 22-ről 111-re. A fejlemények igazolták Vásárhelyit: a töltésezés, annak ellenére, hogy még nem alkotott összefüggő védővonalat, jelentősen megemelte az árvizek szintjét. De mert az átvágások létesítése nem folyt párhuzamosan a töltésezéssel, vagyis a lefolyási viszonyok nem javultak, az árvizek időtartama sem változott. Így a kezdetleges védgá- tak nem tudtak huzamosabb ideig ellent- állni az árvíz ostromának. A töltések fejlesztése mellett szükségessé vált az átvágások számának növelése és kiásásának, kifejlődésének meggyorsítása. A felülvizsgálat kevésbé szerencsés eredménye volt az egész hivatali szervezet újabb — minden belső szükségszerűség nélküli, önkényes átalakítása. — Az 1856. okt. 9-i miniszteri rendelet feloszlatta a korábbi Központi Bizottságot, s helyébe egy Budán székelő Felügyelőséget állított, az eddigi nyolc osztálymérnökség helyett hat fo- lyamosztállyal, mint kirendeltséggel. Az újabb szervezetbe az önállóságuktól egyre 115
