Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 3. A vízi munkálatok és gazdasági jelentőségük felismerése a reformkorban (1825–1850)
Az 1843. X. te. ugyan a későbbi igények szempontjából hiányosnak, sőt részben tévesnek mondható (már a fentemlített jelentésnek is ellentmondott), mégis több intézkedése vízjogunk tartós eleme maradt. (Pl.: „a vizek természetes lefolyását és le- folyhatását, más kárával bármely módon és alakban gátolni tiltatik .. stb.). Kedvezően érintette a vízi munkálatok fejlődését az 1843/44. évi országgyűlésnek a közmunkákat szabályozó intézkedése is, mely kimondja, hogy az ingyen közmunkát vízszabályozási célokra továbbra is igénybe lehet venni. Ez azonban nem ellensúlyozhatta azt a súlyos csapást, amit az 1843/44. évi országgyűlésen felvetett közteherviselés kudarca jelentett a vízszabályozás ügye számára. Kossuth „házadó"-javaslatának bukása után, a közmunkák fedezésére szükséges anyagiak előteremtése érdekében Széchenyi „Az adó és Két garas" c. hírlapi cikksorozatában (1843) a „telekdíj"-nak nevezett adótervét terjesztette elő. (Rendkívül érdekes az itt felvetett „közpénztár'' és Vedres „Nemzeti jószág"-ának szellemi rokonsága!) Azonban hiába vált már régen nyilvánvalóvá az egyetlen pénzforrás, a „sóalap" elégtelensége a szükségessé vált vízi munkálatok és egyéb közmunkák költségeinek fedezésére: a nemesség nem volt hajlandó lemondani rendi kiváltságainak legértékesebbjéről, az adómentességről. Az említett cikksorozat egyetlen eredménye az volt, hogy ébren tartotta mind a kormányzat, mind a helyi lakosság érdeklődését a vízszabályozási kérdések iránt. Széchenyi véleménye szerint ugyanis a folyószabályozások ügye azért nem jutott addig előbbre, mert hiába volt meg a kormányzat részéről olykor az erre irányuló készség, a kivitelezésre nem kerülhetett sor, mert éppen maguk az érdekeltek nem járultak hozzá a költségekhez; amikor pedig helyi kezdeményezésekről volt szó, ezek maradtak elszigeteltek a kormányzat s a közvélemény támogatásának hiányában: a vízi munkálatokat nem tekintették közügynek, s „nem vitetett a dolog nemzeti nyilvánossággal" . . . Ezt a helyzetet kívánta Széchenyi megszüntetni kitartó szervező és felvilágosító munkájával, várva a körülmények kedvező találkozását, mikor elgondolásai mind a a helyi törekvésekben, mint a kormányzat részéről támogatásra találnak. A Tisza-felmérés előrehaladása a tervezés alapjainak megteremtésével, és az ismétlődő tiszai árvizek a közvélemény felrázásával a negyvenes évek derekán érlelték meg a helyzetet a szabályozási és ármentesítési munkálatok megkezdésére. Az 1842 óta ismétlődő felső-tiszai árvizek hatására az Építési Igazgatóság várakozó álláspontjával szemben, mely szerint a felmérés befejezése előtt nem lehet a munka megkezdésére gondolni, az érdekeltek elhatározták, hogy magukhoz ragadják a kezdeményezést s 1843 és 1844-ben megszervezték az első tisza-völgyi társulatokat, a Zempléni és a Beregi Ármentesítő Társulatot. Zemplén megye pedig tervet készíttetett Beszédes Józseffel és munkatársaival (Háky Dániellel és Horváth Józseffel) a Kerecsen—Komoró közti szakasz átmetszéssel való szabályozására. A Tisza-szabályozási ügy holtpontról való kimozdításában nagy szerepe volt ennek az első Tisza-szabályozási részlettervnek és a körülötte kialakult vitának. Az érdekeltek ugyanis, nem tudva egymás között megegyezni, a királyhoz, ill. az 1840. X. te. által létesített nádori bírósághoz terjesztették fel a terveket. Ezt az alkalmat. ragadta meg Széchenyi és a szakértőül felkért Vásárhelyi, hogy kimutassa a helyi érdekektől vezetett részlet-tervek megvalósíthatatlan- ságát és káros voltát, s napirendre tűzze a Tisza-szabályozás egységes tervének kidolgozását. Döntő fordulatot a Tisza-völgy sorsában az 1844/1845. évi árvizek hoztak. A szabályozási munkálatokat sürgető elégedetlen közvélemény aktivitásának, fogékonyságának fellángolása, amit főleg Széchenyi szított, egybe esett a szabályozási tervek kidolgozásához szükséges felmérések befejezésével. Ugyanekkor az udvar politikájában is némi változás volt tapasztalható, s Széchenyiben barátja, Apponyi György kancellári kinevezése joggal kelthetett reményt a kormány támogatásának megszerzése iránt. Mikor tehát József nádor közbelépésére őt javasolták a Helytartótanács mellett felállítandó Közlekedési Bizottmány elnökéül, elhatározta, hogy — függetlenségének feladása nélkül — elfogadja e megbízást a Tisza-szabályozás megszervezésére kínálkozó s vissza nem térő kedvező alkalom megragadása érdekében. Évtizedes tapasztalatai azonban meggyőzték arról, hogy a feladat megoldásában valójában sem a kormányra, sem az országgyűlésre nem építhet — mert „sem egyiknek, sem másiknak, ha így lehetne mondani, nem ég a dolog eléggé a bőrére" —, ezért más úton, az érdekeltek összefogásával: társulati úton keresett új lehetőséget a Tisza-szabályozás végrehajtására. 1845 nyarán azután az uralkodó Széchenyit, mint királyi biztost megbízta a közlekedési bizottság ügyeinek vitelével. (1845./32.759) (1845. aug. 15—szept. 2.) Közben a szervezés alatt álló bizottság jún. 12. és 17. között tárgyalta és elfogadta Vásárhelyi Pál összefoglaló jelentését a 104
