Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
1. Biológiai alapismeretek - 1.1 Kiss István: A halak testfelépítése és biológiája
tromos méréssel lehet azonosítani, leszámolni az évgyűrűket. A rádiusz teljes hosszúságát vagy a fókusztól az n. évgyűrűig mért távolság és a hal testhossza közötti ösz- szefuggést felhasználva különböző fajok vagy állományok növekedési gyorsasága összehasonlítható. Szabályos elrendeződést mutató pikkelyzet esetén a test oldalán le kell számolni a hossztengelyre merőlegesen álló pikkelyoszlopokat, valamint a hossztengellyel párhuzamosan, a hátéltől az oldalvonalig és az oldalvonaltól a haséiig futó pikkelysorokat. Az így kapott értékek pikkelyképletbe foglalva felhasználhatók a fajok elkülönítéséhez. Az alábbi pikkelyképlet a ponty jellemzőit mutatja be: 32^41, 5-6 amelynek jelentése, hogy az oldalvonalon a fajra jellemző pikkelyszám 32 és 41 közötti, az oldalvonaltól a hátéiig 5-6, az oldalvonaltól a haséiig 5-6 pikkelysor húzódik. Egyes taxonoknál ettől az általánosan használt módszertől eltérő méréseket is alkalmaznak. A pikkely, mivel fosszilizációra alkalmas, fontos a filogenetikai munkákban vagy például a halevő állatok, a prehisztorikus ember táplálék-összetételének megállapításában. A legtöbb fajnál a pikkelyek a fejre már nem húzódnak rá, de ez alól például a lápi póc kivétel. Egyes fajoknál a pikkelyek az úszókra is ráhúzódnak (csíkhalak, pisztrángok). Igen kicsi pikkelye van a menyhalnak, a compónak és a csíkféléknek. Az angolna pikkelyei csak hároméves kora után indulnak fejlődésnek. Több faj (például a harcsa) teste csupasz, pikkelyek nem borítják. A tüskés pikó testét csontlapok védik, a ke- csege testén öt sorban csontvértek húzódnak. A pikkelyek módosulatai speciális feladatokat is elláthatnak (tengeri doktorhalak pengéi, a sünhalak tüskéi). A pikkelyzet kifejlődése pontynál a kopoltyúfedő csont mögött indul meg, a körülbelül 16-18 mm testhosszúság elérésekor. A teljes pikkelyzet kialakulása 25 mm testhosszúság felett valósul meg. A pikkelyzet tömege egy kilós pontynál a testtömegnek mintegy 4,5%-a. A halak színezete a többi gerinceséhez hasonlóan kémiai és struktúrszínezet lehet. Az utóbbi a fénytörésen és visszaverődésen alapszik, a zöld és a kék színt adja. A kémiai eredetű szín lehet pigmentsejtekhez és pigmentanyagokhoz kötött. A pigmentsejtek az embrionális melanoblast sejtekből differenciálódnak. A fiatal pigmentsejtek amöboid mozgásra, alakváltozásra képesek, mig az idős pigmentsejtek formája már nem változik. A pigmentsejtek közül a kromatoforák a barna-fekete (melanoforák), piros és sárga (xantoforák) színt adják, míg a leukoforák közé tartozó guanintartalmú tükörsejtek (iridoforák) ezüstös-fehér színt biztosítanak. Régebben a piros színanyag tartalmú színsejteket külön néven, mint eritroforákat írták le. A pigmentanyagok az anyagcsere bomlástermékei, melyek a bőrben, a belső szervekben is megtalálhatók. A guanin például nagyobb mennyiségben az úszóhólyag falában van. A különböző halfajoknál a kromatoforák plazmájában lezajló pigmentanyag-tömörülés (világosabb testszín, élénkebb színek kialakulása) és -eloszlatás (sötétebb testszín létrejötte) eltérő gyorsasággal mehet végbe. A színváltoztatás a látószerv közvetítésével a neuroen- dokrin szabályozás révén jön létre. A környezethez való színadaptáció, az éjszakai színezet kialakítása érdekében a félelem vagy agresszió esetén bekövetkező, a vizuális kommunikáció céljából zajló színváltoztatás egyaránt a látószerv működésén keresztül valósul meg. A színezet az ivari dimorfizmus kifejezője lehet. A színeződésbeli 24
