Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
2. Tenyésztési alapok - 2.2. A haltenyésztés története
vény a halászati jogot a part-, illetve a medertulajdonhoz kötötte. A törvény végrehajtása során felmerülő szakértői feladatokat az Országos Halászati Felügyelőség látta el, amely szervezet halászati kérdésekben a földművelésügyi miniszter szakigazgatási szerve volt. A felügyelőség feladatai közé tartozott, hogy bármely befektető számára mesterséges halastavak és ivadéknevelők létesítésére és üzemeltetésére díjtalan terveket készítsen. A szóban forgó törvény kötelezővé tette a reáltagságon alapuló halászati társulatok megalakítását is, igy 1911-ben már 79 halászati társulat volt a jelentősebb közvizeken és mintegy 273 ezer kh vízterületen gyakorolták jogaikat. A századelőn ez a fejlődés folytatódott. Ebben az időben az országos irányítás és szakírói tevékenység Répássy Miklós nevéhez fűződik. Az ekkor létesített alföldi és dombvidéki tógazdaságok elsősorban a pontytenyésztéssel foglalkoztak, míg a kincstári erdőségek hegyi vizein a pisztrángos tógazdaságok létesítése járt szép eredménynyel. Ez utóbbiak száma az országban 1914-re kereken 200-ra emelkedett. Az 1900- as évek végén létesített tógazdaságok többnyire a bérlőnek és a terület tulajdonosának a közös vállalkozásai voltak. Befektetéseik 2-3 év alatt megtérültek. Ennek ellenére a pontytenyésztő tógazdaságok száma 1918-ban is mindössze 109 és kiterjedésük 12 123 kh volt, de rajtuk kívül még 15 helyen mintegy 10 000 kh területen üzemeltettek le nem csapolható halasvizeket. Ezek az eredmények távolról sem jelentették a hazai haltermelési lehetőségek kimerítését, hiszen az Alföldön több ezer kh volt azoknak a szikes területeknek a nagysága, amelyeket leginkább halgazdaságok létesítésével lehetett volna kihasználni. Az első világháborút követően a tóépitkezések erőteljesen folytatódtak, nagy lendületet kapott a szikes területek halászati hasznosítása (a hatalmas méretű hortobágyi halgazdaság tóegységeinek építése). Elkezdődött az egyes vidékek eltérő termelési viszonyaihoz adaptálódó ponty tájfajták kialakítása, fenntartása. A két világháború közötti időszak alatt mind színvonalát, mind volumenét tekintve a haltenyésztés töretlenül fejlődött tovább. Európai hírű tudósok és gyakorlati szakemberek munkálkodtak a haltenyésztésben, aminek eredményeként a szakma nemzetközi elismertségre tett szert. Kidolgozták a harcsa és a süllő tógazdasági szaporítását, alkalmazták a korszerű haltakarmányozás módszereit. A hidrobiológiai-víz- kémiai módszereket (oxigénmeghatározás) bevezették a haltenyésztés gyakorlatába (Maucha), ugyanakkor vállalkozási alapon működő, gazdaságosan termelő modem halgazdaságok épültek (pl. a Corchus dinasztia Biharugrán létesített halgazdasága, dunántúli uradalmi halgazdaságok). A második világháború pusztításai után mindent újra kellett kezdeni. A halgazdaságok és a halállományok jórészt megsemmisültek, a korábbi szervezeti formák pedig gyökeresen átalakultak. Az ötvenes évek elején a stabilizálódó viszonyok mellett a haltenyésztés jelentős állami támogatáshoz jutott, ismét elkezdődtek a tóépítések (pl. Hortobágyon folyamatosan létesültek újabb és újabb tóegységek, és szerte az országban további hatalmas alföldi körtöltéses és területileg kisebb, de a tószámot illetően igen jelentős számú dunántúli völgyzáró gátas halgazdaság, illetve halastó épült). A fejlődés mind az összes tóterület, mind az egy hektárra eső haltermés vonatkozásában igen jelentős volt. A terméseredmények növekedéséhez nagymértékben hozzájárultak a takarmányozás és a tótrágyázás témaköreiben szerzett újabb ismeretek, valamint a halszaporítás területén bekövetkezett áttörés. 220
