Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
2. Tenyésztési alapok - 2.2. A haltenyésztés története
A tavi haltermelés továbbfejlődésének évtizedek óta kritikus pontja volt a halastavak népesítő anyagának folyamatos és biztonságos előállítása. Az időjárás által erősen befolyásolt tavi ívatás és ivadék-előállítás biztonságának hiánya az egész, három évre terjedő termelési folyamat tervezhetőségét, esetenként gazdaságosságát is kétségessé tette. (Érdekes módon hazánk nagy halgazdaságaiban nem a biztonságos, de igen sok kézi munkát igénylő Dubics-módszer, hanem a kockázatosabb, de jóval egyszerűbben kivitelezhető nagytavi ívatás volt a népszerű ebben az időszakban). A biztonságra való törekvés és a halak óriási, kiaknázatlan szaporodásbiológiai potenciáljának fokozott tenyésztői hasznosítása az ötvenes évek végén a gyakorlat sürgető igényévé vált. A sikeres megoldás esélyét a tudomány oldaláról az a fejlemény valószínűsítette, hogy a halfíziológusok, Von Ihering Brazíliában, valamint az orosz Gerbilszkij és munkatársai feltárták a petesejtek érésével, leválásával kapcsolatos endokrin folyamatokat, tisztázták az agyalapi mirigy és a környezeti tényezők ovulációt szabályozó hatásait. Gerbilszkijék nagy érdeme, hogy a tokfélékkel kapcsolatos elméleti kutatási eredményeiket azonnal átültették a gyakorlatba. A hormonális ovuláció kiváltása a biztonságos ivadék-előállítás szempontjából a pontynál önmagában még nem volt elégséges a szaporítás új alapokra helyezéséhez, hiszen ennél a rendkívül ragadós ikrával rendelkező halfajnál a legfontosabb kérdés az volt, hogyan lehet az ikrát az összecsomósodás veszélye nélkül a leghatékonyabb ikraérlelésre alkalmas vertikális ikrainkubátorban, a Zuger-üvegben érlelni. A pontyikra ragadósságát Woynárovich az ötvenes évek végén sikeresen megszüntette sós-karbamidos oldat alkalmazásával, és kifejlesztette azt a máig használatos keltetőházi szaporítási technológiát, amely azóta világszerte elterjedt és mint magyar módszer vonult be a szakmai köztudatba. A keltetőházakban tömegesen előállított táplálkozó pontylárva kezdetben kedvezőtlen felnevelési eredményei bebizonyították, hogy nagyon kevés ismerettel rendelkezünk a hallárvák korai táplálkozási viszonyait és a túlélés egyéb feltételeit illetően. A hetvenes évek elején Tamás G. által kifejlesztett, planktonszclekcióra alapozott intenzív ivadéknevelés technológiájának kialakulásával a szakma valóban megteremtette az intenzív tavi pontytermelés minden feltételét. A szaporítási és ivadéknevelési módszerek megszületésével szinte párhuzamosan részüzemű, szakosodott gazdaságok létesültek (a dinnyési Ivadéknevelő Tógazdaság - alapította Antalfi A. -, a százhalombattai Temperáltvizű Halszaporító Gazdaság - alapította Tőig I.), illetve a teljes üzemű halgazdaságok is nagy kapacitású halkeltetőket építettek saját ivadékigényeik kielégítésére. A hazai haltermelésnek a hatvanas évek elején-közepén új lendületet adott a hazánkba is betelepített három kínai pontyféle (az amur és a két busafaj). A kiépült keltetőházi kapacitás kihasználására ezek mellett a nagytestű pontyfélék mellett intenzívebb tenyésztésbe vonták az értékes és keresett ragadozó fajokat is (süllő, csuka, harcsa). A horgászigények kielégítésére több folyóvízi nemeshal és horgászhal (ragadozó őn, nemes keszegek, kecsege stb.) tenyésztési módszereit is kifejlesztették. A fejlesztések és a folyamatos tóépítések hatására az 1980-as évek végére az ország már több mint 20 000 ha halastóval rendelkezett és a halzsákmány mintegy évi 40 000 tonnára nőtt. Ennek kb. 3/4 része származott a halastavakból, míg 1/4 221
