Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
1. Biológiai alapismeretek - 1.4 Orbán László: Molekuláris eljárások alkalmazása a haltenyésztésben
Ideális esetben természetes vizek halasítását csak az adott vizterületről befogott példányoktól származó utódokkal szabadna végezni. Ebben az esetben mindössze arra kellene ügyelni, hogy a befogott egyedek száma megfelelően magas és genotípusuk megfelelően változatos legyen, azaz jól reprezentálják a természetes populáció viszonyait. Visszatelepítésnél, amennyiben nem áll rendelkezésre semmilyen információ a kipusztult populációról, akkor az adott faj környező területeken élő egyede- inek analízise segíthet. A betelepítésnél is érdemes ügyelni a kiindulási tenyészál- lomány megfelelő genetikai gazdagságára, noha ebben az esetben az ökológiai problémák (pl. az új faj lehetséges kedvezőtlen hatása az ökoszisztémára) tisztázása nyilvánvalóan sokkal fontosabb feladat. A telepítéseket megelőző vizsgálatok molekuláris eszközei megegyeznek a populációk genetikai gazdagságának becslésére használt módszerekkel. A legalkalmasabbak erre a célra is a nagyfokú variabilitást mutató mikroszatellit markerek. A hazai halgazdálkodásban évtizedek óta rendszeresen alkalmazzák a halasitást természetes vizeink legfontosabb haszonhalainak állománypótlására. A bevett gyakorlatnak sajnos nem vált részéve a két állomány (betelepítendő és fogadó) genetikai gazdagságának felmérése és összehasonlítása. Nagy szükség lenne ennek meghonosítására, mert ennek hiányában folyóink és különösképpen kisebb tavaink halállományának (további) genetikai elszegényedésétől lehet tartani. A több tájfajtából felváltva, előzetes felmérés nélkül végzett betelepítés egy ilyen részletes vizsgálatot nem képes kiváltani, ezért nem tekinthető megfelelő alternatívának. 1.4.4.4. Származásellenőrzés és szelekció A haltenyésztés egyik legfontosabb problémája az, hogyan derítsék fel, illetve tartsák nyilván a szülő-utód kapcsolatokat tömeges és csoportos ivatás esetén. Azoknál a fajoknál, ahol mindkét ivartermék fejéssel kinyerhető (pl. ponty, növényevő fajok) célzott keresztezések végezhetők el. Az egyes szülőpároktól származó utódokat a kezdeti időszakban családonként külön nevelve, majd később az egyedeket jelölve a családi kapcsolatok azonosíthatók maradnak. A csoportos ivatással szaporított fajoknál igen jó szolgálatot tehetnek a mikroszatel- litekkel elvégzett felmérések, melyek kiválóan alkalmasak a szülő-utód kapcsolatok igazolására. Kanadai kutatók lazacban 12 tejes és 12 ikrás egyed keresztezéséből származó közel 800 utódot mindössze négy (!) mikroszatellit markerrel genotipizálva 99,5% biztonsággal tudták az egyes szülőpárokhoz hozzárendelni. Afrikai harcsán (Clarias gariepinus) belga kutatók végeztek hasonló kísérleteket, ők kilenc mikroszatellit markerrel genotipizálták a 4x4 egyed kereszezéséből származó utódokat, és 85-91%-ukat sikerült az egyes csoportokból valamelyik szülőpárhoz egyértelműen hozzárendelniük. A kedvező tulajdonságok kiválasztását (szelekció) célzó tenyésztési programok is nagyon sokat profitálhatnak a DNS markerek alkalmazásából. Segítségükkel lehetővé válik például a legjobban teljesítő családok kiválasztása, mely bizonyítottan jobb eredményekkel jár hosszú távon, mint populációból a legjobban teljesítő egyedek kiemelése, mely a genetikai gazdagság csökkenéséhez vezethet. Az előbbi eljárással ugyanis a nemkívánatos beltenyésztés mértéke töredékére csökkenthető annak, amit az egyedi szelekciónál tapasztalhatunk. 162
