György István (szerk.): Vízügyi létesítmények kézikönyve (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1974)
VII. Vízellátás
VÍZÜGYI LÉTESÍTMÉNYEK KÉZIKÖNYVE VII —39 hetséges, célszerű a szivornyás, esetleg egy szívócsőre való kútkapcsolás (VII-48. ábra). A szivornyacsö- vek szokásos hossza 400— 520 m közötti, általában 20—40 méterenkénti kutakat kötnek össze. Galériás megoldással vékony vízadó rétegből is termelhetünk vizet, természetesen elég drágán. A galériák működő hosszát számítással kell meghatározni, mert ha a galériát az egyik végén szívjuk meg, úgy nem biztos, hogy a galéria másik vége is dolgozik. Előadódhat, hogy a galériát több helyen meg kell csapolni. A csápos kutas megoldás elvi elrendezése hasonló a búvárszivattyús kutakéhoz, csak azokat ritkábban, összhangban a part vízadó képességével telepítjük. Parti szűrésű rendszerekben a folyóból a természetes szűréssel a víztermelő telepekbe jutó víz mennyiségét meg lehet növelni dúsítással, ami átmenet a felszín alatti víz és a felszíni víz felhasználása között. A talajvízdúsítás mesterséges beszivárog- tatással megnöveli a kitermelhető vízmennyiségeket. A dúsítás másik célja lehet még, hogy a folyóból felszíni vízmű által kiemelt víz minőségét megjavítsa (1. még a VII-4. fejezetben). A dúsítás tervezése a felhasználható víz és a dúsítandó talajvíz minőségének függvénye, sokszor igen részletes félüzemi kísérleteket követel. Rétegvízre telepített vízművek A rétegvízre telepített vízművek rétegnyomásos rendszerű artézi kutakból táplálkoznak. A kutak számát, elhelyezkedését, valamint az egész víztermelő rendszer kialakítását a feltárás utáni hidrológiai, hidraulikai számítások, valamint egyéb tényezők döntik el, mint ahogy azt néhány példán az előmunkálatok ismertetése során bemutattuk. Abban az esetben, amikor egy vízadó rétegre több kutat telepítettek, a kutakat lehetőleg minél távolabb, de legalább 300 ni-re telepítették egymástól. Ez a rendszer a búvárszivattyús üzemek térhódításával már megváltozott. Megengedhető, hogy azonos nagyságéi vízkivétel mellett jobban sűrítsék a kutakat, de emiatt az egyes kutakban nagyobb depressziót kell létrehozni. A vízkivétel ilyen koncentrálásának azonban a réteg áramlási teherbíró képessége szab határt. A koncentráltság adott esetben igen nagyfokú lehet. A VII-49. ábra egy városi vízmű 5 db kútból álló termelőrendszerét ábrázolja. A kutak 10—12 000 m3/nap összteljesítményűek, annak ellenére, hogy 15—25 m-re vannak egymástól, és ugyanazon rétegre települtek. Itt a koncentrálást az tette lehetővé, hogy a vízadó réteg igen bővizű konglomerátos kavics. VTI-49. ábra. Egy helyre koncentrált több kutas vízműtelep A kutak kis helyre való tömörítését az indokolja, hogy a kutakat összekötő cső-, és elektromos vezetékek rövidebbek, így a vízmű olcsóbb. A búvárszivattyús vízkivétel alkalmazásakor két kútnál többet nem célszerű közvetlenül a hálózatra rákötni. Helyesebb a kutak vizét egy közeli medencébe összegyűjteni, ahonnan hagyományos centrifugál szivattyúk továbbítják a hálózatba. Ezt az elrendezést az indokolja, hogy így élkor ülhető, a hálózati nyomásingadozásoknak a kutakra való visz- szaliatása, ami igen káros a kútra. Ugyanezen okból a kútfejaknákba mindenképpen be kell tennünk a búvárszivattyúk meglevő visszacsapó szelepén kívül még egy visszacsapó szelepet. Az ilyen kút és kútfej szokásos kiképzését a VII-50. ábra szemlélteti. Egy rétegvizes vízmű általános elrendezése a VII-51. ábrán látható. VII-50. ábra. Rétegvizes fiirt kút és kútfej kiképzés vázlata 1 fedlap; 2 vasbeton akna; 3 lejáró; 4 feltöltés; 5 kapcsolószekrény; 6 bővítő; 7 vízóra; 8 csap, manomóter; 9 visszacsapószelep; 10 tolózár; 11 vízzáró vakolat; 12 kábelnyílás; 13 vízszintészlelő nyílás; 14 betontámasz; 15 hágcsó; 16 aljzatbeton; 17 kavicsterítés; 18 búvárszivattyú 1275
