Fejér László: A Közép-Tisza-vidék vízgazdálkodásának utolsó évtizedei (1975-2010) (Vízügyi Történeti Füzetek 19. Szolnok, 2013)
A vízgazdálkodás elmúlt négy évtizede hazánkban - A rendszerváltozás és a vízügyi szolgálat
táborába tartoztak. Ilyen körülmények között a közigazgatási szétválasztás a mindig is szűkösen rendelkezésre álló állami vagyontárgyak feletti marakodássá egyszerűsödött, ahol az erősebb érdekérvényesítéssel rendelkező felet általában a környezetvédők jelentették. A szervezeti küzdelemben sok sebet kapott mindkét fél, s a pillanatnyi helyzettől függött, melyik területi vízügyi szervezet, milyen pozícióba került az osztozkodás végére.21 A nagyobb, s többnyire a vízügy vereségével végződő küzdelem az országos szintű intézményeket érintette. A Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság tekintetében a szétválás viszonylag kevés feszültséggel zajlott le, inkább azon kollégák elvesztése volt szomorú a maradók számára, akik hosszú éveket, évtizedeket töltöttek a Vízügyi Igazgatóság szervezeti kereteiben dolgozva. A rendszerváltozás viszonyai között helyét és szerepét kereső vízügyi szolgálat dr. Németh Miklós helyettes államtitkár vezetésével látott hozzá a feladatok és a hozzá tartozó szervezetrendszer újragondolásának. Amíg a területi vízügyi (és környezetvédelmi) igazgatóságok, a minisztériumi bürokrácia meghosszabbított „végtagjai" voltak, addig az új minisztériumi vízügyi apparátus - csekély létszámánál fogva - nem bírt megbirkózni a vízügyi igazgatóságok munkájának irányításával és felügyeletével. Ráadásul a korábbi háttérintézményekre vagy csak részlegesen (VITUKI, ÁBKSZ), vagy egyáltalán nem tudott már támaszkodni (Környezetgazdálkodási Intézet). Szükség volt tehát egy olyan országos hatáskörű középirányító szervezetre, amely a területi szervek irányításának adminisztratív feladatait ellátja minden olyan feladat mellett, amelyre a minisztériumi „vizes blokkinak nem jutott ereje. így aztán 1990 végén életre hívták az Országos Vízügyi Főigazgatóságot22, amely kormányonként változó elnevezésekkel (OVF, OKTVF, VKK, VKKI) és feladatokkal egészen 2012-ig ellátta ezt a középirányítói funkciót. Az Antall-kormány első politikai döntései közé tartozott az önkormányzati rendszer kialakítása, valamint a kárpótlási kérdések napirendre tűzése. Mindkét témakör komoly változásokat idézett elő a korábbi vízgazdálkodási államigazgatás feladatrendszerének tekintetében. Az 1990. évi önkormányzati törvény23 a lakosság egészséges ivóvízzel történő ellátását az önkormányzatok kötelező feladatává tette. Ez azt is jelentette, hogy a települések víziközművei feletti rendelkezés joga átkerült az önkormányzatok kezébe. E lépés némileg a regionális vízgazdálkodási vállalatoknál, de leginkább a megyei víz- és csatornamű vállalatok jelentős részénél bomlást eredményezett, s „gombamód" szaporodtak a helyi érdekeltségű víziközmű szolgáltató vállalkozások. Nem egy esetben azzal a következménnyel, hogy az új szolgáltató szervezetek minden különösebb tapasztalat nélkül vágtak bele a feladatok megoldásába, s a fő törekvés a vízdíjak mérséklésére, vagy legalábbis az árak befagyasztására irányult. A tervszerű karbantartás, műszaki fejlesztés feladataira kevesebb figyelem jutott. A folyamat azóta megállt, s a jövő dönti el, hogy az új vállalkozások közül melyik tud életben maradni a piaci viszonyok között. Egy biztos, a vízmű vállalatok ma már nem kapacitásaik bővítésére törekszenek, hanem azok kihasználási hatásfokát szeret21 Természetesen nem minden területi szervnél alakult ki elkeseredett küzdelem, többnyire talán inkább a kulturált „válás" volt a jellemző. 22A KHVM 4/1990. sz. rendeletével 1990. október 24-én a vízügyi államigazgatási munka országos koordinálása és vezetése érdekében létrehozta az irányítása alá tartozó Országos Vízügyi Főigazgatóságot, amelynek első vezetője Perecsi Ferenc lett. 23A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény. 20
