Fejér László: A Közép-Tisza-vidék vízgazdálkodásának utolsó évtizedei (1975-2010) (Vízügyi Történeti Füzetek 19. Szolnok, 2013)
A vízgazdálkodás elmúlt négy évtizede hazánkban - Az ezredforduló vízügyi kihívásai és a hazai lehetőségek
nék javítani, hiszen az ország lakosságának vezetékes ivóvíz-ellátási gondjai lényegében megoldottak, míg a csatornázási és szennyvíztisztítási feladatok terén a „közműolló" hatalmas adósságának lefaragása a legfőbb teendő. A helyi vízművek figyelme napjainkban elsősorban a szolgáltatott víz minőségére és árának ésszerű megállapítására irányul. Miközben az 5000 lakosnál nagyobb települések csatornázása, a „közműolló" mérséklése - állami támogatással - gyors ütemben halad előre, addig gondot jelent a kisebb települések felzárkóztatása, merta lakosok és a helyi önkormányzatok anyagi teherbíró képességének határai a szükséges beruházások fedezetének megteremtését nehezítik. Igaz, az ország uniós csatlakozása új lehetőségeket teremt az ivóvíztisztítási és szennyvízcsatornázási programokban a kohéziós alapok felhasználására. Ahogy közel fél évszázaddal korábban a nagybirtokokat felszámoló földreform, úgy most a termelőszövetkezetek nagy részének végét jelentő kárpótlási folyamat, valamint az állami szerepvállalás csökkenése jelentett nehéz helyzetet a területi vízgazdálkodás tekintetében. A rendszerváltás további következménye volt, hogy felülvizsgálták a területi vízügyi igazgatóságok tevékenységi körét, s abból a termelési feladatokat egy 1992-es kormányzati döntéssel kiemelték. Az így létrehozott gazdálkodó szervezetek (egyszemélyes kft.-k) tulajdonosa (bizonyos ideig) továbbra is az állam, azaz a vízügyi igazgatóság maradt, viszont működtetésük már a vállalkozási szféra szabályai szerint történt. E lépés megtételével megszűnt az a korábbi szocialista rendszerből származó megoldás, hogy az egyes igazgatóságok saját termelési tevékenységük eredményét az alapfeladatok ellátására használhatták fel, ezzel is tehermentesítve a mindenkori állami költségvetést. Persze azt is hozzá kell tenni mindehhez, hogy a korábbi termelési kapacitás, illetve annak hatékony kihasználása nem egy esetben gondot is jelentett az igazgatóságoknak. A lecsökkentett szervezeti háttér és a hozzá tartozó személyi állomány ettől kezdve a vízkárok elleni védekezésnek többnyire már csak irányítására lett elég, s ilyen körülmények között megnőtt az érintett önkormányzatokkal, katasztrófavédelmi szervezetekkel való együttműködés szüksége és jelentősége. Az ezredforduló vízügyi kihívásai és a hazai lehetőségek A vízügyi igazgatóságok ezen szervezeti átalakításának levezénylése már dr. Hajós Béla vízügyi helyettes államtitkár irányításával történt, akinek az egymást váltó kormányok alatti működési idejére esett a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény elfogadtatása, valamint az ezredvégi (1998,1999, 2000, 2001) tiszai árvizek, továbbá a 2002. évi dunai árvíz elleni védekezés szakmai irányítása. Lényeges programot jelentett az 1991-ben elkészített „Vízkárelhárítási stratégia''24, amely rendszerváltozás utáni új tulajdonviszonyok tükrében - többek között - az állami kötelezettség-vállalást, a kezelői feladatokat, a költségek viselésének dolgát fogalmazta újra, azzal az alapvetéssel, hogy a vizek kártételei miatt szükséges kockázatvállalásból az állam teljesen nem vonulhat ki, de nem is várható a jövőben a szocialista korszakhoz hasonló korlátlan állami szerepvállalás. Mindezt az is alátámasztotta, hogy a már említett 1990. évi önkormányzati törvény nem csupán a víziközművekkel kapcsolatos feladatokat, hanem a helyi árvíz- és belvízkárok elhárítását is a helyi önkormányzat felelősségi körébe utalta. 24 Dr. Váradi József és Zorköczy Zoltán összeállításában. 21