Fejér László - Marczell Ferenc: Kolossváry Ödön (1857-1921) kultúrmérnök, a hazai öntözések ügyének egyik úttörője (Budapest, 2003)

A hazai öntözések ügyének fejlődése - A Duna–Tisza-csatorna és az öntözések

Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy a hazai mérnöktársadalomban, de magán a vízügyi szolgálaton belül is erőteljes szakmai vita folyt a Duna-Tisza-csatorna kérdésében, ill. a csatornához kapcsolt öntözési tervek tekintetében. A két nagy hazai folyót összekötő csatorna eszméje akkor már közel két évszázados múltra tekintett vissza. A téma újbóli előtérbe kerülése része volt annak a kormányzati gazdaságfejlesztő elképzelésnek, amely a kereskedelmi áruforgalom növelését, régiók közötti kapcsolatok erősítését az infrastrukturális feltételek javításával, s ezen belül a hazai viziútrendszer kiépítésével vélte biztosíthatónak. Az valamennyi szakember előtt világos volt, hogy a csatorna megépítése nem annyira műszaki, mint inkább gazdasági kérdés. A vita ott volt a szereplők között, hogy a hajózáson kívül milyen többletfunkcióval tehető a csatorna gazdaságosan megépít- hetővé és üzemeltethetővé. Bogdánfy Ödön1 és Koltor László2 képviselték azt a nézetet, hogy az öntözés lehet a csatorna „melléküzeme”. Mások, mint pl. Rupcic György3 és Kolossváry Ödön4 óvtak az öntözési hasznosítástól, mert nem látták benne azt a bevételi forrást, amely a csatorna működtetéséből származó hiányt fedezni tudná.

Témánk tekintetében nagyon tanulságos mi volt a véleménye a vitatkozó feleknek az öntözés hazai problémájáról. Bogdánfy abban látta a hazai öntözések elmaradottságának okait, hogy az elmúlt negyedszázadon át mérnökeink sem a nép lelkét, sem a földet, sem a vizet, sem az öntöző gazdaságokat nem tanulmányozták eléggé5. Hibáztatta Kolossváry felfogását, hogy csak a terméketlen, szikes területnek megjavítását tartja közérdekűnek, más területek termő értékének fokozásával nem foglalkozik6. Bogdánfy a öntözési törvényt is hibáztatta, hogy rendelkezéseivel nem támogatja kellőképpen az öntözés ügyét, s a létesítés tekintetében nem vállalja a kockázatot. Rupcic más véleményen volt: „Miért nem prosperál nálunk az öntözés? Kis kutatás után hamar rájövünk. Mi is kell ahhoz az öntözéshez? Azt mondják, hogy víz. Dehogy víz, pénz kell ahhoz, de sok! Vizünk az volna. Először nagy tőkebefektetés, másodszor nagy forgótőke. Ez pedig tőkeszegény országban igen nagy szó. ...Az tehát, hogy nálunk az öntözés nagyban meg nem honosodik, nem rossz törvényeken, a minisztériumon, stb. múlik, hanem egyes egyedül a viszonyokon. Nincsenek meg a szükséges előfeltételek, punktum. ...Mindezek után kérdem, miért kell az öntözés eszméjét beledobni a Duna—Tisza hajós csatornába? Tudjuk, hogy az agráriusok ellenzik a csatornát, Hátha egy kis

1 Budapesti Hírlap, 1906. nov. 18. (300., 317.sz.)

2 Emlékirat a Duna és Tisza közti vízhasználati csatornáról, 1904.

3 A Duna és Tisza közötti csatorna. MMÉE Heti Értesítője, 1907. jan. 13. 13-14.p.

4 A Duna-Tisza csatornával kapcsolatos öntözések. MMÉE Heti Értesítője, 1907. márc. 10. 8586.p.

5 Kvassay Bogdánfy bírálatában az Országos Vízépítési Igazgatóság és az egész kultúrmérnöki kar elítélését látta. Annak okát, hogy a kultúrmérnökség öntözési buzgalma leginkább a szikes talajok felé irányul, ö a gazdák nyomásának tudta be. Kvassay az öntözés fellendülését egyebek között a remélhető népsürüsödéstöl is várta. (MMÉE Heti Értesítője, 1907. márc. 3. 81.p.)

6 Ez a vélemény Kolossváry későbbi méltatójától, Trümmer Árpádtól is visszahallható, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ebben a korban nem volt olyan elemi érdek az Alföld termőerejének maradéktalan hasznosítása, mint a két háború között. A 20. század elején még más dimenziókban gondolkodtak a politikusok, a közgazdászok és a mérnökök is, mint alig néhány évtizeddel később.

45