Fejér László - Marczell Ferenc: Kolossváry Ödön (1857-1921) kultúrmérnök, a hazai öntözések ügyének egyik úttörője (Budapest, 2003)
A hazai öntözések ügyének fejlődése - Kvassay Jenő öntözési programja
Az első korszakban az öntözések egyik fő propagátora Kvassay Jenő volt, aki a szaklapokba írt cikkeivel, a gazdasági egyesületekben tartott előadásaival szinte egyszemélyes küzdelmet folytatott. Kvassay Jenő öntözési programja Tanulságos nyomon követni Kvassay öntözéssel kapcsolatos koncepcióját, mert a Kultúrmérnöki Hivatal mérnökei nemigen rugaszkodhattak el, - így Kolossváry Ödön sem - a főnök által kijelölt úttól. Meg kell persze jegyezni, hogy Kvassay öntözési nézetei a kor mezőgazdasági-műszaki színvonalát tükrözték, tehát szakmailag végiggondolt programot ajánlott a magyar gazdaközönségnek.1 Kvassay 1887 decemberében a Gazdakörben tartott előadásában fejtette ki nézeteit az öntözés ügyéről.1 2 Itt annak a reményének adott hangot, hogy a legutóbbi évek száraz időjárása lendületet adhat az öntözés fellendülésének, ahogy az 1870-es évtized csapadékos időszakai is előrevitték a talajcsövezés és a vízlecsapolások ügyét. A leginkább előnyös helyzetben lévő területnek („mint Lombardia Olaszországnak”) a Körösök és a Maros környékét látta, de — az öntözések berendezésének és üzemeltetésének költségességét tekintve — leginkább a közép- és nagybirtokot vélte teherbírónak, az öntözések bázisának. Szeme előtt megjelentek a nagy alföldi öntözőcsatornák, amelyek sok-sok idő, pénz és felismerés után legyőzve a „keleties lethargiát” megépülnek a Tisza völgyében. Az általa vezetett Országos Vízépítészeti és Talajjavítási Hivatal 1891. évi előterjesztése3 „A Tiszavölgy öntözése” fejezetben ugyanakkor eléggé vázlatosan foglalkozik a kérdéssel, megállapítva, hogy az alföldi öntözéseknek három lehetséges módja van. Az első megoldás az, amikor a folyó töltések között magasan álló vizét a megfelelő tenyészidőt figyelembe véve kieresztik egyes legelőkre, lehetőleg magasan fekvő szikes rétekre és legelőkre. A művelethez zsilipek szükségesek, amelyek az iszapoltató öntözővizet ki- és visszaeresztik a folyóba. Az ily módon történő öntözésre a hortobágyi síkságot javasolják, ahol a „Hortobágy- Berettyó főcsatorna töltésének kiépítése után, mi sem áll többé útjában, hogy megfelelő müvek által a hortobágyi síkság a Tiszából kibocsátandó iszapos vizek által termékenyíttessék. ” A második megoldást már költségesebbnek láttatja az előterjesztés, mert ehhez vízemelésre, azaz szivattyúzásra volna szükség. Ennek elterjedéséhez nem túl sok reményt fűznek, annál inkább a harmadik változathoz, amely a csatornákból való öntözést helyezi előtérbe. 1 Kvassay nézeteinek legfontosabb nyomtatott forrásai a következők: A hazai öntözésekről, Bp. 1887, E.W. Hilgard: Szikes talajok öntözése és talajcsövezése című munkájának magyar kiadásához (1894) fűzött „Függelék a hazai székes- és szikes talajok javításáról” szóló írása, valamint „A hazai öntözések mai állásáról” című 1895-ben Budapesten megjelentetett füzetke. Valameny- nyi írásmü rövid, néhány oldalas összefoglalás. 2 A hazai öntözésekről. Budapest, 1887. 8.p. 3 Vízügyi Közlemények, III. füzet, 1891. 114-117.p. 27
