Fejér László: A vízitársulatok 200 éve (Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége, Budapest, 2010)
A társulati mozgalom kiteljesedése
Mindent összevetve, az ország ármentesítési munkálatainak jelentős része még az I. világháború kitörése előtt befejeződött. Az állami kezelés alatt álló (azaz hajózható) folyókon a meder szabályozását az állam, az ármentesítést pedig a társulatokba tömörült érdekeltek végezték. A nagy vízimunkálatok másik csoportja, az árvédelmi töltések mögött összegyűlő belvizek rendezése a háború előtt nagy területre kiterjedően ugyancsak elkészült. Az érdekelt társulatok a káros vizeket csatorna- hálózatok és szivattyútelepek építésével a főbb befogadókba bevezették.Egyedül az öntözésre és ipari vízhasználatra alakuló vízi-társulatok száma nem növekedett jelentősen. Ennek fő oka abban keresendő, hogy a víz mozgató erejének kihasználására, vagy egyéb ipari célra törekvő társulások - a földmívelésügyi miniszter rendelete értelmében - csak az összes érdekelt egyhangú akaratával alakulhattak meg. Ipari vízhasználatra 1889- ig mindössze 3 társulat jött létre, azonban ezek érdekeltségei is csaknem kivétel nélkül malmok működtetésére szorítkoztak. A társulattípusok érdekeltségi területviszonyainak összehasonlításából még szembeötlőbb a vízmentesítési (tehát árvédelmi, mederrendezési, lecsapolási, belvízrendezési ... stb.) céllal megalakult társulatok és az öntözési társulatok közötti nagyságrendi különbség. A századfordulón az előbbiek több mint 38 000 km2-t képviseltek, míg az öntözési társulatok ennek 0,43 %-át, azaz 163 km2-t tekinthették érdekeltségi területüknek. Amíg a XIX. század vízimunkálatai között első helyen a főbb folyók szabályozása szerepelt, addig a századvég tapasztalatai világossá tették, hogy a feladatot nem lehet megoldani a vízgyűjtő-területek rendezése, azaz a kisebb folyók és patakok lefolyási viszonyainak szabályozása nélkül. A vízjogi törvény a vízfolyások (tehát a nem állami gondoskodás alá eső vizek) rendezését elsősorban a parti birtokosok kötelességévé tette, s a nagyobb szabású mederrendezéshez állami támogatást is kilátásba helyezett. Az említett kisebb folyók (így például a Dunántúlon a Felső-Rába, Répce, Zala, Kapos, Marcal, vagy az Alföld peremvidékén a Zagyva, Tárná, Sajó, Hernád, stb.) és az egyéb vízfolyások rendezése a vízjogi törvény megjelenését követő évtizedben kevéssé haladt előre, elsősorban azért, mert a vizek völgyei többnyire keskenyek voltak és így a szabályozási költségek viszonylag kis területre felosztva igen magas átlagértéket jelentettek, amit az érintett birtokosok nem tudtak megfizetni. A kormányzat a helyzetre, valamint az 1913- ban országszerte tapasztalható nagy esőzések következtében jelentkező károkra tekintettel, kénytelen volt a jövőt illetően a szabályozási költségek jelentős részét átvállalni és az állami költségvetésbe beiktatni. Bár a hamarosan kitörő világháború e vízimunkák java részét levette a napirendről, 1914-ben még lényeges szabályozásokat hajtottak végre a felvidéki folyóknál és az erdélyi hegyvidék patakjainál. A vízszabályozási munkák a magyar táj vízrajzi képét visszavonhatatlanul megváltoztatták. A hajdani vízivilágból élő, kenyerüket vesztett emberek nagy része beállt kubikosnak, s munkájuk nyomán a Kárpát-medencében csaknem 40 000 km2-nyi árterület mentesült az árvizek elöntéseitől. Az ármentesítések előtt állandóan, vagy időszakosan vízzel borított területek a történelmi Magyarország területén 77
