Fejér László: A vízitársulatok 200 éve (Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége, Budapest, 2010)
A Tiszavölgyi Társulat előzményei és kezdetei
1854-1855 Őrházak a gátak mentén 1854. november 9. Ünnepélyes körülmények között megkezdődtek a Berettyó folyónak a Sebes Körösbe való átvezetési munkálatai a Bakonszeg-Szeghalom közötti, közel 20 km hosszú csatornának kiásásával. 1854. * Rupcsics György (Módos), Zürichben, majd Budapesten végzett mérnök, pályafutását a Temes-Begavölgyi Vízszabályozó Társulatnál kezdte, majd a Körös-Tisza- Marosi Ármentesítő Társulat igazgató-főmérnöke, a tiszai állami kotrópark megszervezője, az Al-Duna szabályozási munkálatainak vezetője, a Duna-Tisza csatorna tervének népszerűsítője, jeles szakíró. (+ Budapest, 1924. augusztus 2.) 1854. Gyulai székhellyel a Fehér- és Fekete-Körös Békés vármegyei árterületének mentesítésére, valamint a Békés feletti Kettős-Körös jobb és bal parti töltésének kiépítésére megalakult az Alsó-fehér-Körösi Ármentesítő Társulat. A Kettős-Körös jobb partján fekvő területet később (1879) a Hosszúfoki Társulathoz (Békés) csatolták. 1854. A Fekete-Körös Görbéd és Sarkad közötti 1120 km2- es jobb parti árterület mentesítésére Nagyszalonta székhellyel megalakult a Fekete-Körösi Ármentesítő Társulat. 1854. Lónyay Menyhért elnökletével újraalakult a Felső-Szabolcsi Tiszai Ármentesítő Társulat, amely tiszai töltéseinek kiépítését első menetben 1858-ig be is fejezte, azonban az időközben bekövetkezett tiszai árvizek miatt töltéseinek méretét növelnie kellett. 1855. március Hatalmas árvíz pusztított a Tisza völgyében (összesen 2 900 km2 került víz alá), amely első ízben tette szükségessé a tiszai vízimunkálatok felülvizsgálását. A vizsgálat a műszaki tervek tekintetében - a Vásárhelyi-féle tervekhez való visszatéréssel - pozitív, míg szervezeti tekintetben (a társulatok belső demokráciájának csorbításával) negatív eredménnyel zárult. 1855. április Az árvíz ideje alatt a borsodi cs. kir. hatóság a Sulymos- hátnál átvágatta az Észak-Bihari tiszai Társulat töltését, hogy az ő közigazgatási felügyelete alatt álló lakosságot megvédje egy esetleges gátszakadás veszélyeitől. Á hatóság eljárását a Társulat erősen nehezményezte, mert ez azt a precedenst jelentette valamennyi társulat számára, hogy adott esetben a hatóság a társulati érdekeltek megkérdezése nélkül is beavatkozhat, s rendelkezhet építményeik felett. 46 Az ármentesítő társulatok által a folyók menti árterületek védelmére emelt töltések mindenkori állapota alapvetően meghatározta - és meghatározza ma is - az árvédekezés sikerét. A töltések rendszeres megfigyelése és gondozása kezdettől fogva a gátőrök dolga. Amikor a gátőri intézményt létrehozták, kettős feladat lebegett a jogszabályalkotók, ill. a törvényhozók előtt. Orház. Egyrészt a gát állapotát folytonosan figyelni kellett, mert ha pl. vízparti állatok fészkelték bele magukat, akkor a járatok árvíz idején utat jelenthettek a víz számára, csurgások, átázások, esetleg buzgárok is felléphettek. A védekezés szempontjából döntő jelentősége volt, mikor veszik észre a jelenséget. Persze „békeidőben" más rongálások is előfordulhattak: tilos volt pl. a gátakon marhát legeltetni, a gátakba bármit magáncélból beépíteni, egyáltalán bármilyen anyagot a töltésekre rakni, vagy ültetni, rongálni a vízmércét, a hullámverés elleni füzeseket, stb. Volt azonban árvíz esetén egy egészen másfajta veszély, nevezetesen az, ha az áradó folyó gyengébb töltéssel rendelkező túlpartjáról titokban elrontották az itteni töltést, hogy inkább itt pusztítson az ár, mint túloldalt. Sajnos erre is volt példa a kezdeti időszakban. Mindez meggyorsította, hogy már 1856-ban rendelet lásson napvilágot a gátakkal kapcsolatos teendőkről. A gátőr feladata volt rendben tartani a gátak védelméhez szükséges anyagokat és eszközöket, az ő dolga volt a töltésoldalak rendszeres kaszálása, mindezek mellett vezetnie kellett a szolgálati naplót, amihez naponta végig kellett járnia az őrizetére bízott gátszakasz teljes hosszát, s megadott időközönként le kellett olvasnia vízmércét. Ahol nemcsak az árvíz, hanem a belvíz ellen is védekezniük kellet a társulatoknak, ott a csatornák védelmére csatornaőröket (csatorna felvigyázókat, -felügyelőket) alkalmaztak. A társulati mérnökök gátőrnek olyan írni-olvasni tudó, műszaki érzékkel is rendelkező embereket kerestek, akiknek személyes érintettségét az is fokozta, hogy családjukkal együtt a gát mentett oldalán épült gátőrházban éltek. A gátőr a környező falvak társadalmában tekintélyes embernek számított, a vizekkel kapcsolatos műszaki kérdésekben az egyszerű parasztemberek között ő volt a közvetlen hírforrás. Előszeretettel vettek fel a társulatok obsitos katonákat, kiszolgált csendőraltiszteket, hiszen ezek „tudták mi a dörgés", de diplomás emberek is akadhattak közöttük. A Pancsova-Kubini Ármentesítő Társulatnál dolgozott gátfelügyelőként pl. Menesdorfer Gusztáv bányamérnök, aki amatőr zoológusként Herman Ottóval levelezett, madártani megfigyeléseit publikálta is, s gyakorta kisebb ornitológus csoportokat kalauzolt vízvidéke vadregényes tájain. Az államigazgatás és a tiszai társulatok viszonya a kiegyezésig Míg korábban -legalábbis elvben- az államnak nem volt beleszólása a társulati „belügyekbe", addig a szabadságharc bukása utáni új helyzetben ezek a „bel- ügyek" az államhatalom által alapjaiban ellenőrzőitekké váltak. A társulati autonómia névlegessé vált. A társulatoknak az abszolutizmus idején kialakult (kialakított) közigazgatási és műszaki kapcsolatrendszere a szintén kevéssé körvonalazható állami vízügyi szolgálattal, eléggé bonyolultnak tűnik. A Tiszavölgyi Társulat központi választmányának, közgyűlésének, valamint az országos hatóságoknak teendőit - egy 1850-ben kelt uralkodói rendelkezés (császári nyílt parancs) alapján - a cs. és kir. Tiszaszabályozási Központi Bizottság vette át. A tiszai ármentesítő társulatok (amelyek közé a Tisza mellékfolyóin megalakult társulatok is tartoztak) a
