Fejér László: A vízitársulatok 200 éve (Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége, Budapest, 2010)
A Tiszavölgyi Társulat előzményei és kezdetei
A Tiszavölgyi Társulat előzményei és kezdetei Az 1820-30-as esztendőkben a századelő mezőgazdasági konjunktúrája már a múlté. A napóleoni háborúk befejeződése eladhatatlanná tette a minőségileg gyengébb termékeket. Az önmagát túlélt feudalista rendszer válsága tönkremenéssel fenyegette a közép- és kisbirtokos nemességet, s a liberálisabb eszmékkel ismerkedő polgárság - nem is szólva a szabadabb viszonyok között élni akaró milliós jobbágyság részéről jelentkező közvetett nyomásról Az első társulati úton végzett vízimunkát a Dunántúlon a Sárvíz lecsapolása és a ma is létező malomcsatorna megépítése jelentette. Az elvégzett munka az érdekeltek teljes megelégedését hozta, hiszen volt akinek a nem egészen másfél évtized alatt kifizetett hozzájárulását a lecsapolt terület jövedelme már az első évben megtérítette. A vállalkozás sikeres fordulata már menetközben mozgósította a Kapós-völgy birtokosait és 1821-ben itt is megalakult egy társulat. Az elszórtan jelentkező társulati kezdeményezések azonban nem voltak tartósak, hiszen nem volt tapasztalat, hiányzott a jogi szabályozás is - mi legyen a már megépült müvekkel, hogyan működjenek a továbbiakban a társulatok, stb.? Ezt a kérdést sikerült a vezető mérnök, Beszédes József közreműködésével a pozsonyi országgyűlésnek 1827-ben rendeznie a XXXIII. te. megalkotásával. Jellemző módon azonban ez a törvény még nem a társulatokkal, mint szervezetekkel foglalkozott, hanem a megépült töltések, csatornák fenntartásának és védelmének dolgával. Noha a Dunántúlon elért eredményekről az országgyűlésen is számot adtak, a Tisza-szabályozás csak az 1830-40-es évek árvizei nyomán került sürgősen napirendre. A kormányzat mindenesetre még az 1820-30-as években megkezdte a nagyobb folyók, a Duna és Tisza, valamint mellékfolyóinak vízrajzi felmérését, amely a későbbiek folyamán nem csupán megbízható kiindulópontot jelentett a szabályozási tervek elkészítéséhez, hanem a vízrajz tudományának hazai fellendüléséhez is jelentősen hozzájárult. A Duna- és a Tisza vízrajzi adatainak összegyűjtése, elemzése, térképsorozatának összeállítása nemzetközi tekintetben is kimagasló mérnöki teljesítménynek számított. A kormányzati tényezők számára először a tiszai mérnökök által végzett vízrajzi felmérés adatai tették nyilvánvalóvá, hogy a Tisza és mellékfolyóinak árvizei az érintett 18 vármegyében 854 települést veszélyeztethetnek. Ez a feltűnően magas szám sok mindenről árulkodott. Nem valószínű, hogy évszázadokkal ezelőtt élt eleink szánt- szándékkal árvíznek kitett helyen építették fel tanyáikat, falva- ikat. Azok legnagyobbrészt egykori szárazulatokon álltak, de a Tisza és mellékfolyóinak vízgyűjtő területén évszázadokon át végzett erdőirtás és legeltetés következtében fokozatosan növekedett a hegyvidékekről a síkságokra lezúduló eső és hóié mennyisége, s ez az időjárási változásokkal párosulva egyre emelkedő árvízszinteket eredményezett. Tudvalévő ugyanis, hogy a hegy- és dombvidékek erdői - a csapadékvíz egy részét visszatartva és felhasználva - késleltetik a felületükre hulló víz összegyülekezését, lefolyását, valamint aljnövényzetükkel és gyökereikkel gátolják a termőtalaj lesodródását, az eróziót, így azután egykor biztonságosnak tekintett ármentes vidékek veszélybe kerültek és a szántóföldi gazdálkodás is kiszámíthatatlanabbá vált. A korábbiakhoz képest emelkedő árvízszintek és az általuk okozott pusztítások az országgyűlést is tettekre sarkallták. Az 1838-as katasztrofális pesti jeges árvíz és a tiszai vízkárok hatására 1840-ben meghozták „A Duna és egyéb folyók szabályozásáról" szóló törvényt és bizottságot alakítottak a feladat anyagi és műszaki feltételeinek megvizsgálására. Nemzetgazdasági szempontból a reformkorban a Duna vaskapui szakaszának hajózhatóvá tételét és a Tisza szabályozását tekintették a legsürgetőbb feladatnak. Széchenyi István kitartó szervező munkájának eredményeképpen Vásárhelyi Pál vezetésével megépült az aldunai hajóvontató út (1835), ami lehetővé tette a mezőgazdasági és ipari árucikkeknek a balkáni piacokra vízi úton történő szállítását.
