Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A vízügyek államosítása, a szocialista korszak vízgazdálkodása
Vas Zoltán a társulatok és a vízügyek államosításáról Vas Zoltán, a Gazdasági Főtanács mindenható főtitkára a következőkkel indokolta az állami vezetés lépését: Kétségtelen, hogy amikor az ármentesítő társulatok megalakultak, ez az alakulás az önsegélyezés alapján történt, deazazidő, amikor a parasztságkénytelen volt az államtól elhagyatottan csak az önsegélyre támaszkodni, egyszer s mindenkorra elmúlt. A kormányzat számára az ármentesítés kérdése országos kérdés. Ezért halad a kormányzat az államosítás útján, és ezért fogja megvalósítani az ármentesítő társulatok államosítását. Nem az a fontos, hogy mi lesz az ármentesítő társulatokkal, mint jogifogalmakkal, hanem hogy mi lesz az országgal és az ármentesítéssel. Lehetetlen, hogy Magyarországon a társulatokkal, a vízügyekkel több hivatal foglalkozzék. A kormányzat létre fog hozni egy olyan vízügyi szervezetet, amely a vízgazdálkodás minden kérdésével egységesen fog foglalkozni. Az, hogy a kormányzat a vízkérdést megoldja, éppen olyan fontos, mint ahogy gyárakat épít, vasutakat eprit és így tovább. A vízgazdálkodást be kell építeni a hároméves terv gondolatába, mint országos programot. Az állami vízügyi szolgálat a tervgazdálkodás kezdetén A Tisza-Dunavölgyi Társulat (és vele együtt az országban működő vízrendező és vízhasználati társulatok) 1948. évi államosítása a hazai vízügyek történetében egy korszakot zárt le. A Dinnyés Lajos vezette kormány valamennyi vízgazdálkodási feladatot állami feladatnak nyilvánított, s ezzel jó időre megszűnt a társulati és az állami vízügyi szolgálat közel egy évszázad alatt kialakult, egymás feladatait kiegészítő tevékenysége. A kormánydöntéssel az állami vízügyi szolgálat oszlopainak számító folyammérnöki, ill. kultúrmérnöki hivatalok különállása is véget ért. Az összevont hivatalok - vízgazdálkodási körzet néven - kibővített feladatkörrel az 1948-ban életre hívott, s a földművelésügyi miniszter általános felügyelete alatt álló főhatóság, az Országos Vízgazdálkodási Hivatal irányítása alatt működtek, A10 vízgazdálkodási körzet (Budapest, Győr, Szombathely, Székesfehérvár, Pécs, Miskolc, Debrecen, Szolnok, Szeged és Gyula székhelyekkel) működési területén nemcsak az egykori folyam- és kultúrmérnöki hivatalok feladatait látta el, hanem tevékenységi körébe bevonta a megszüntetett társulatok ár- és belvízvédelmi kötelezettségeit is. Mindezek mellett a vízgazdálkodási körzet vezetőjének hatásköre jóval nagyobb volt, mint elődjeié. Míg korábban a mérnöki hivatalok a közigazgatási hatóság döntéseit szak- véleményükkel alapozták meg, addig az új rendszerben hatósági jogköröket is kaptak, tehát ők állították ki a vízjogi engedélyokiratokat, s a vízgazdálkodási körzetek vezették a vízikönyvek nyilvántartását. Az 1950-ben végrehajtott államigazgatási terület- rendezés során az addigi 10 vízgazdálkodási körzetből 12-őt alakítottak ki, amely szám az állami vízügyi igazgatás tekintetében - az 1950-1953 közötti zavaros viszonyokat leszámítva - mindmáig változatlan maradt. A 12 körzet működési területét - a korábbi kultúrmérnöki ill. folyammérnöki hivatalok mintájára - nem a közigazgatási határokhoz igazodva alakították ki, hanem a vízgyűjtőterületi elv alapján. Az államosított Édeskúty-féle cég ásványvizes palackjának címkéje 1948 1 948. december 14. A 12580. sz. kormányrendelet kimondta, hogy az árvédelmi kormánybiztos az Országos Vízgazdálkodási Hivatal mindenkori elnöke. Feladata az ár- és belvízvédekezés hatósági tevékenységének az egész ország területén való gyakorlása. 1948. Megjelent Vénül AladárM budapesti keserűvizes telepek hidru- geológiája c. forrásértékű monográfiája, amely mind a három keserűvíz-telep kialakulását, földtani és a hidrogeológiai viszonyaikat ismerteti. A Műegyetemen utoljára adtak ki magántanári címeket. Ezt a kinevezést a vizes szakterületen korábban az alább felsoroltak kapták meg: Gonda Béla (vízműtan), Bogdánfy Ödön (hidrológia), Forbáth Imre (vízellátás-csatornázás, vízrendezés), ifj. Entz Géza (hidrobiológia, haltenyésztés), Papp Szilárd (vízkémia), Lászlóffy Woldemár (a vízrajzi tanulmányok módszertana). Avízrajzi szolgálat az egész országra kiterjedő munkaterv alapján megkezdte a lebegő hordalék méréseket, valamint a Felső- Dunán a fenékhordalék-méréseket. A hazai öntözések terjedését nagymértékben elősegítették az úszóműves szivattyútelepek, amelyek alkalmazkodtak az alföldi folyók tág határok között változó vízállásához, s amellett tetszőleges helyen tették lehetővé a vízkivételt. Az első MÁVAG- Gorup rendszerű telepeket Tiszabőn, Tiszasülyön és Kőtelken állították üzembe. Ugyancsak ebben az évben adták át rendeltetésének a Sajfoki (Tiszasűlyi) Öntözőrendszert, amely az egyik legnagyobb szivattyús vízkivételen alapuló tiszai öntözőrendszer. Az 1950-es évek elején továbbfejlesztett belvízcsatornás vízelosztó műtárgyaival és vízkivételeivel összesen 180 km2 öntözését biztosította. Megindult az egész országra kiterjedő rendszeres forráskutatás Kessler Hubert vezetésével. Parti szűrésű víznyerés céljából a Fővárosi Vízművek megépítette az első magyarországi csáposkutat a Palotai-sziget északi részén. 1993-ban a Vízművek már 182 csápos kutat üzemeltetett. Megépült a Felső-Kurcán a csőzsilip és az úszós vízkivételi mű, amelynek segítségével a Hármas-Körösből öntözővizet lehetett juttatni a Kurcába. Ezáltal a Kurca a belvizek elvezetésén túl öntözővíz szolgáltatásra is alkalmassá vált.
