Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A 17-18. század vízi feladatai
1864-1865 1864. * Répássy Miklós (Hejőkeresztúr), mérnök, a vízügyi szolgálat egykori vezetője. Tevékenysége elsősorban a halászat magyar- országi fejlesztésére irányult. Több mint 10 éven át szerkesztette aHalászat c. folyóiratot, s jelentős szerepe volt a halászati társulatok megszervezésében és a mesterséges halastavak hálózatának kiépítésében. (f Budapest, 1955. július 14.) Dél-Budán, az Őrmezei-völgyben keserűvíz-kutat létesítettek, amelynek kereskedelmi hasznosítására századforduló előtt megalakult az angol érdekeltségű „Apenta Rt.”. Az Apenta keserűvíz termelése és forgalmazása 1981-ben szűnt meg. E telep mellett 1876-ban Hirschler Mór „Ferencz József’ néven alapította meg keserűvíz-palackozóját, és az ugyanilyen nevű gyógyvizet még ma is forgalmazza a jelenlegi tulajdonos. * Schmid Ödön (Budapest), miniszteri tanácsos, a nagyváradi kultúrmérnöki hivatal egykori főnöke, a Sebes-Körösi öntözések szorgalmazója és megvalósítója, a Vízügyi Közlemények-nek szerkesztője, (f Budapest, 1922. június 10.) A Helytartótanács a Marcal szabályozását elkerülhetetlenül szükségesnek nyilvánította és a már megkezdett munkák eredményes végrehajtása érdekében Skublits Gyulát nevezte ki királyi biztosul. 1 865. augusztus A Fertő-tó vízutánpótlódás híján teljesen kiszáradt, és a tó medre egészen 1870. végéig száraz maradt. 1865. Pesten német és magyar nyelven megjelent Reuter Ferenc (1813-1874) Duna-szabályozás Buda és Pest között, a Csepel- sziget s a soroksári Duna-új balpartján fekvő ártér ármentesítése című munkája, amely az 1838-as pesti árvíz óta megfeneklett szabályozási kérdést újra felvezette, s közvetve elindítója lett a téma körül kialakult széles körű szakmai vitának. * Schick Emil (Zombor) mérnök, vízépítési szakértő. Úttörő munkát végzett a Felső-Duna kisvízi mederszabályozásának megkezdésével. 1924-1925 között a vízügyi szolgálat vezetője volt. (f Budapest, 1930. november 1.) keresményükből általában el tudták tartani esetenként igen népes családjukat. A mesterségi fogások idegenek előtt rejtve maradtak, csak az ismerhette meg ezeket, aki benősült valamelyik aranyász-családba. Az idegenekkel szemben bizalmatlanok, titoktartók és szűkszavúak voltak, mert ezt kívánta a kemény élet és a család érdeke. A földtani kutatások eredményei szerint a Duna fövenyének aranytartalmának forrása az Alpok, főként a Magas- és az Alacsony Tauern. Az itteni hordalék aránylag hosszú úton zúzódik, morzsolódik, s ezalatt szabadul ki belőle az aranyszemcse. Persze ne gondolja senki, hogy ezek a szemcsék különösképp nagyok volnának: a legnagyobb aranyszem súlya 0,36 milligramm, az átlag azonban inkább csak 0,01 milligramm. Aranymosó cigányok, ahogy a Vasárnapi Újság illusztrátora látta 1870-ben Az aranyászok keserves munkáját jellemzi az a számadat is, amely szerint egy dunai mesternek az aranyászásra alkalmas folyóparton átlagosan két köbméternyi kavicsos fövenyt kellett fáradságos munkával átvizsgálnia, hogy 1 grammnyi sáraranyra szert tehessen. Egy nap pedig 5-6 köbméter anyagnál többet nem tudott megforgatni. A két világháború között több próbálkozás is történt a Duna aranyának nagyüzemi módszerekkel történő kinyerésére, de valamennyi vállalkozás csődbe ment. Napjainkban már a kihalt mesterségek közé sorolható az aranymosás is. A dunai hordalékot a megépült vízlépcsők lényegesen visszafogták. Aki ma esetenként ezen a felső-dunai szakaszon a fövennyel, az aranynéző lapáttal, a szitával és a mosópaddal bíbelődik, inkább csak ősei egykori mesterségét idézi fel, nem pedig kenyérkereső foglalkozást űz. Vízkutatás „ráérzéssel" A 19. század utolsó harmadában az ivóvízellátás tekintetében Magyarországon a legelhanyagoltabb területnek az Alföld vidéke számított. Míg a domb- és hegyvidéki településeken élőket a környező források és kutak látták el vízzel (közműves vízszolgáltatásról persze alig beszélhetünk e vidékeken), addig a Tisza-völ- gyében élők rossz minőségű vizet adó ásott kútjaikkal ki voltak szolgáltatva a különböző betegségeknek és járványoknak. Az alföldi artézi kutak fúrása előtt (az első sikeres kísérletet e téren 1879-ben a püspökladányi vasútállomás számára fúrt kúttal a ZsiGMONDYak végezték) nem volt megbízható ivóvíz forrása az alföldi települések zömének. A nagy alföldi aszálykatasztrófa (1863) előtti évben is igen száraz időjárás uralkodott a hortobágyi pusztaságon. Debrecen polgárai, akiknek vagyonát a Hortobágyon legeltetett több tízezres marhagulyák és csordák jelentették, kétségbeesetten keresték, ki tudna számukra a pusztaságban vizet fakasztani. A debreceniek hortobágyi kútépítési kísérleteik során a neves francia „vízfakasztót”, Richard abbét - meghívták, találna nekik vizet a száraz pusztaságban. A derék „hydrogeognóz”, ahogy a korabeli tanult emberek nevezték a különös foglalkozású papot, 1862
