Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A 17-18. század vízi feladatai
A 17—18. század vízifeladatai A másfél évszázados török világ, a szakadatlan végvári harcok nem kedveztek a gazdasági fejlődésnek, s nyomot hagytak a Kárpát-medence természeti arculatán is. Az erődítmények környékének mesterséges elmocsarasítása, halastavak vízvezető létesítményei nekel hanyagolása, a használatba vett fokok működtetésének kényszerű abbahagyása mind-mind hozzájárult a középső országrész el- vadulásához. A török időkben az ártereken folytatott gazdálkodás - amelyben a szabad ég alatt űzött állattartásnak meghatározó szerepe volt - súlyos veszteségeket szenvedett. Ebben az alföldi harcok dúlta korszakban nem csak a hadicselekményekkel együtt járó szenvedések sanyargatták a falvak lakóit, hanem a rendszertelenül végzett vízi beavatkozással együtt járó elmocsarasodás kártételei is. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy az ártereken kettős folyamat járult hozzá az elmocsarasodás növekedéséhez és annak addig nem látott mértékű kiterjedéséhez. A 1 6-1 7. század európai éghajlatváltozása - az ún. „kis jégkorszak" - eleve csapadékosabb és hűvösebb időjárást eredményezett, mint az azt megelőző évszázadokban. Az említett időszak túlnyomó részében nagy árvizekről tudósítanak a krónikák a Duna és a Tisza vízvidékén egyaránt, tehát nem csupán a háborús viszonyoknak volt szerepe a bodrogi és beregi vidékek addig nem tapasztalt vízbőségében. Mindez a természeti körülmény eleve megnehezítette az ártéri vízelvezetés - egymással amúgy sem összehangolt - földműveinek működtetését. Az ebből fakadó gondokat tetézte, hogy a királyi Magyarország területén a Dózsa-féle jobbágyfelkelés leverését követő feudális megtorlás és a parasztok terheinek növekedése elvette a jobbágyok kedvét a szántóterületek védelmétől. így azután tavaszon ként egyre több terület került víz alá, és vált a későbbiek során használhatatlanná, majd fokozatosan mocsárrá. Ez történt a Felső-Tisza vidéki tájakon, ahol az ősi fokok sok helyen tönkrementek. A mesterséges vízkormányzás hiánya elősegítette a Szernye-, Szenna-, Blatta-mocsár, és bizonyos mértékig az Ecse- di-láp terjeszkedését is. Ilyen körülmények között az állattartás - az a- múgy sem meghatározó jelentőségű földművelésnél - jóval nagyobb biztonságot, esetenként a túlélést jelentette az itt élőknek. Baj idején a lábon- járó jószág menekítése sikerrel kecsegtetett, szemben a földhöz kötött gabonával. Nem volt hát véletlen, hogy a vagyoni állapotot hosszú évszázadokon át nem is az uralt föld nagysága, hanem a birtokolt marhák száma szerint ítélték meg. A nagy folyók mentének törökök megszállta területein a hadak járása miatt szűnt meg a fokok hasz- nálata, ezért az ezt követő elmocsarasodást szándékosnak is tekinthetjük. Ahogy máshol az erdőt, úgy az ártéren a járhatatlan lápot vette maga és az ellenség közé a szigetekre költöző falvak népe. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az ellenség nem minden esetben a törököket jelentette, minden katona annak számított, aki fosztogatta az agyongyötört parasztokat. Az Alföld természeti viszonyaiban a már előbb említett „kis jégkorszak" ugyancsak hozott némi változást. Szabolcs vármegyében falvak tucatjai települtek más helyre az árvizek gyakorisága miatt. A Körösök vidékén fekvő Gyula városáról pedig a híres török utazó, Evlia CSELEBI írta, hogy lakosai - mint Velencében-egyik háztól a másikig csónakon járnak, és házuk tornácáról halásznak a Körösben. A török világ utáni korszak a Kárpát-medence népei számára a békés fejlődés lehetőségét teremtette meg, ám a háborúk okozta súlyos örökség felszámolása, az ország újjáépítése nem volt zökkenőmentes. Nyugat-Európa országai az addig eltelt közel két évszázad alatt a gazdasági fejlődés és a polgári átalakulás útján jelentősen előrehaladtak. A gyarmatbirodalmak kialakulása, a piaci termelés, a tőkefelhalmozás lehetővé tette - a tengeren csakúgy, minta szárazföldön - a kereskedelmi közlekedés megteremtését és fejlesztését. Az európai kontinens legerősebb hatalma, a királyi Franciaország - a felvilágosult abszolutizmus és a merkantilista gazdaságpolitika előnyeit kihasználva - jelentős eredményeket ért el a belföldi vízi közlekedés (pl. a Canal du Midi) kiépítése terén. A 1 8. sz. közepén Anglia is erősen fejlesztette csatornahálózatát, amely az ipari körzetek egybekapcsolásával, a szállítási lehetőségek bővülését, összességében az ipari termelés erőteljes növekedését eredményezte. Hasonlóan nagyszabású vízi építkezések zajlottak Hollandiában, amelyek a folyóvizek sokoldalú hasznosításával (hajózás, öntözés, vízenergia-felhasználás), valamint a tengertől elhódított mélyfekvésű területek védelmével
