Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A rendszerváltás és a hazai vízügyek - 1989
A rendszerváltás és a hazai vízügyek 1989. A hazai vízgazdálkodás fejlődésének történetében ellentmondásos és bonyolult korszakot zárt le az 1 990-ben végbement rendszerváltás. Általánosan is elmondható, hogy az első szabadon- választott kormány a törvényhozással együtt az új gazdasági és politikai rendszer törvényi alapjainak megteremtésével, a rendszerváltás visszafordíthatatlansága jogi alapjainak kimunkálásával foglalkozott talán a legtöbbet. Az általános gazdasági válság, az állami eladósodás következményeinek kezelése, a beruházások minimalizálása, s nem utolsó sorban a vízügyi szervezettel kapcsolatos általános bizalmatlanság a jövővel kapcsolatosan számos kérdést hagyott nyitva. Politikai megfontolások mentén ismét külön tárcafelügyelet alá került a vízgazdálkodás és a környezetvédelem, azaz a vizek mennyiségi és minőségi felügyelete kormányzati szinten elvált egymástól. Az 1990-ben újonnan létrehozott „infrastruktúra minisztérium"-mal (KHVM) a kormányzat egy több mint évszázaddal korábbi hagyományhoz nyúlt visz- sza, amikor a közlekedésügy mellé rendelte a víz- gazdálkodás állami feladatait. Jelentős változás volt az is, hogy a vízügyi területi igazgatási szervek építőikivitelezői kapacitását felszámolták, a nagy állami tervező-építő-beruházó vállalatokat privatizálták. Az önkormányzati törvény a települések vízi- közműveinek ügyét, s magának a vízellátáscsatornázás feladatainak megoldását az önkormányzatok kötelességévé tette. Ez a lépés a regionális vízgazdálkodási vállalatok, valamint a megyei víz- és csatornamű vállalatok némelyikénél bomlást eredményezett, s gombamód szaporodtak a helyi érdekeltségű víziközmű vállalkozások. A folyamat azóta megállt, s a jövő dönti el, hogy az új vállalkozások közül melyik tud életben maradni a piaci viszonyok között. Egy biztos, a vízmű vállalatok ma már nem kapacitásaik bővítésére törekszenek, hanem azok kihasználási hatásfokát szeretnék javítani. Legfőbb gondjuk ma már a szolgáltatott víz minőségére és árának ésszerű megállapítására irányul. A települések csatornázása, a „közmű-olló" zárása -állami támogatással - gyors ütemben halad előre. A rendszerváltás újra nehéz helyzetbe hozta a vízgazdálkodási társulatokat, hiszen a tsz-ek, állami gazdaságok, ha nem is szűntek meg maradéktalanul mint gazdasági bázis, kevéssé vehetők figyelembe. A kárpótolt gazdák nagy száma az érdekeltségi hozzájárulás behajtását ugyanúgy lehetetlenné teszi, miként azt az 1 945-ös földosztás tette. Mindezek ellenére a társulati mozgalom, némi megingástól eltekintve, ma már alkalmazkodott az új körülményekhez, bizonyítva, hogy szerves részét képezi a magyar vízgazdálkodás egészének. Az 1970-es nagy tiszai árvíz óta - jóllehet voltak kisebb-nagyobb árvízi események - nem csupán a lakosság, hanem a kormányzat is másodlagosnak tekintette a vízkárok elleni védekezést. A belvizek levezetésére szolgáló kisebb árkok karbantartása elmaradt, s nem jutott elég pénz az állami főművek folyamatos karbantartására, s bizony az árvédelmi töltések jó része még ma is jelentős magassági, ill. méretbeli hiányokkal küzd a mértékadó árvízszinthez képest. Az évezred végi árvizek és belvizek megmutatták a védelmi rendszer gyenge pontjait, s nagyszabású fejlesztések indultak meg. A kormányzat a vízkárok elleni védelmet a nemzeti biztonságpolitika részének tekintve, kezdeményezte a Tisza-völgy árvíz- és belvízvédelmének megújítását, további alternatív lehetőségek feltárását, s az érintett öt ország együttműködésének fokozását. Mindezt az is indokolta, hogy 2000. és 2001. évi árvizek bizonyos szakaszokon minden addigi magassági rekordot megdöntötték, s a szakem berek ennek alapján az évszázad, illetve az évezred tiszai árvizeit emlegették. Ennek ellenére sem lehet azt mondani, hogy túlzottan csapadékos évek jöttek volna egymás után, mert az árvizekkel szinte párhuzamosan jelentkeztek a szárazság - a mezőgazdaság nyelvére fordítva: az aszály - jelenségei. A csapadékhiány más területeken is gondot okozott. A nagy tavak, s ezek között is elsősorban a Velenceitó került kritikus helyzetbe a 90-es évek első felében, de nem megnyugtató a Balaton immárévekóta tartó alacsony vízállása sem. A Duna-Tisza közi hátság vízháztartási egyensúlya is évtizede megbomlott állapotban van, s időnként újra felmerül egy Duna-Tisza csatorna megépítésének gondolata. Ha a gondokról esik szó, nem lehet említés nélkül hagyni az a kevéssé ismert, de szomorú tényt, hogy az ország talajvizei szinte kivétel nélkül mindenütt szennyezettek. Mindez olyan vízbázisokat is érint, amelyeket korábban ivóvízellátás tekintetében vettek számba. A hazai vizek ügyének van egy neuralgikus kérdése, amelynek megválaszolására, megnyugtató lezárása az elmúlt évtized is kevésnek bizonyult. A dunai víz
