Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A dualista korszak vízügyeinek fejlődése
1914-1915 1914. tavasz A csapadékdús tavaszi hónapok során a Kraszna magas vízállása miatt nem lehetett az 1898-ban épített nagyecsedi zsilipet megnyitni, így' 230 km2 területet öntött el a visszaduzzasztott belvíz. Ekkor (május 8-án) határozta el az Ecsediláp lecsapoló és Szamos balparti Armentesítő és Belvízszabályozó Társulat, hogy a zsilipek mellé egy vízátemelő szivattyútelepet építtet. július 28. Az Osztrák-Magyar Monarchia táviratban közötte Bel- gráddal az I. világháború kitörését jelentő hadüzenetet. augusztus 1 5. Átadták a hajóforgalomnak a Csendes-óceánt az Atlanti-óceánnal összekötő Panama-csatornát. szeptember 1. Az országgyűlés által megszavazott XXXVIII. tc.,Az állami szabályozás alá nem eső folyók kártételei ellen teljesítendő munkákról és e munkákra nyújtandó segélyekről minden korábbinál nagyobb mértékű állami pénz felhasználását irányozta elő. Az 1913- évi árvízi pusztítások hatására a törvényhozók belátták, hogy a zömmel hegyvidéki folyók és patakok szabályozását nem remélhetik a keskeny árterek miatti csekély számú érdekelt társulatokba tömörítéstől. A 20 évre megszabott összesen 60 millió korona tervszerű felhasználását a világháború végleg megakadályozta. 1914. Az angliai Manchesterben üzembe helyezték a világ első biológiai szennyvíztisztító berendezését. Az 1200. sz. földmívelésügyi miniszteri rendelet az artézi kutakkal kapcsolatban megállapítja, hogy azok vízadó rétegét közvagyonként kell kezelni, amelyek nem terhelhetők túl. A rendelet megerősíti, hogy a kútengedélyek kiadása csak a kultúrmérnöki hivatal véleménye alapján történhet, s szükség esetén az ügyben a Földtani Intézet szakértőjének véleményét is ki kell kérni. 1915. Hazánkban első ízben Ógyallán végeztek Kenessey Bélának, a komáromi folyammérnöki hivatal főnökének irányításával rendszeres talajvízszint-változási megfigyeléseket. A városok vízmüveiről Amikor a 19/20. század fordulóján a városok vízmüveiről beszélünk, ne a mai vezetékes rendszerre gondoljunk. A lakásba bevezetett víz, csak a gazdag Városi diszkül Makón polgárok luxusa volt. Az általános az volt, hogy a bérházak udvarán volt a ház kútja, ahonnan a vizet a lakásokba felcipelték. A vízművek létesítését a városi tanács határozta el, tervezésükre zömmel a kultúrmérnöki szolgálat kötelékébe tartozó közegészségügyi mérnökök kaptak felkérést, s a megépítést a városi közjövedelmek (adók) terhére az elöljáróság végeztette, erre szakosodott építési vállalkozókkal. A vízmű üzemeltetési költségeit ugyancsak a polgárok adójából fedezték. A konstrukciónak persze árnyoldalai is voltak. A közkutak vízfogyasztását nem lehetett közvetlenül megfizettetni a fogyasztóval, s szakmai szempontból gondot jelentett, hogy a városi üzemek a hozzá nem értőkből álló közgyűlésnek voltak alárendelve. A Balaton árvize 1916. decemberében elöntötte a keszthelyi parti sétányt A nagyobb városok vízvezetékének megépítése esetén a munka megindításához szükséges alaptőkét a városi tanács teremtette elő. Ez a pénz azonban általában csak a tervezésre, területrendezésre, s a szükséges telkek kisajátítására volt elegendő. A hiányzó összeget általában kölcsönökből fedezték, vagy a vállalkozó vállalta magára annak fejében, hogy az üzemeltetésből térüljenek meg a beruházott költségek. A munkák elvégzésére a tanács versenypályázat útján vállalkozókkal kötött szerződést, akik kiszámították, mibe kerül a munka, ebből hány bekötés lehetséges, mennyi lesz a termelt vízmennyiség. Meghatározták, mennyi lesz a lakossági, ipari és közületi vízdíj, hogy a vállalkozó által befektetett összeg mielőbb megtérüljön. E számításokat csatolták a szerződéshez, annak lejárta után a vízmű a városok kezelésébe ment át, és „a közüzemek” kategóriájába tartozott. A műszaki irányításra „vízvezetéki irodákat” szerveztek, melyek zöme nem önállóan működött, hanem a városi mérnöki hivatal egyik osztályaként. A működési költségeket most is a tanács biztosította, azonban a vízmű üzemeltetéséhez szükséges összeget a beszedett vízdíjakból kellett előteremteni. Ha probléma merült fel, természetesen a tanácsi (1930-tól polgármesteri) költségvetés segített. Az országos közegészségügyi mérnöki szolgálat összesítése szerint 1898-ban 166 városban és községben összesen 244 kisebb-nagyobb vízvezeték volt, melyek a fúrt kutakkal együtt összesen 4 millió főt, a
