Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
Ember és természet (Glatz Ferenc)
Ember és természet Széljegyzetek, a Vizeink krónikájának kéziratára A TECHNIKAI OPTIMIZMUSRÓL A 20. század a technikai-műszaki optimizmus százada volt. A századforduló nagy műszaki-technikai felfedezései: a robbanómotor, a repülőgép felfedezése, az elektromosság alkalmazása, a telefon, a fotózás, a mozgókép, a gyógyszerek megjelenése elkápráztatták az emberiséget, dédapáinkat. Azután - már a két háború között (1920-1945) - nagyapáink, apáink napi életkörülményeihez tartozott a villamos, a lakásvilágítás, a rádió, a személy- és társas gépkocsi, a repülőgép, a telefon, a mozizás. És jöttünk mi, akik beleszülettünk már a világháborúba (1939-45) - a radarok, a telefon-lehallgatások, a felhőkarcolók, sőt az atombomba világába - életünkben berendezkedtünk először magnetofonnal, a televízióval (az új, világot idehozó képi kultúreszközzel), megbámultuk a Földet elhagyó szondákat, űrhajókat, s kezdtünk már fiatalon azon álmodozni: öregkorunkra a majdani űrrepülőgép, a távirányítás és a mesterséges táplálék segítségével fényéveket ugrunk át, s a világűrben fogunk turistáskodni. Sőt, jött a hetvenes években a chip forradalma, a félvezetőkre épülő műszerelektronika, azután a számítógép, a digitális rögzítés és információátadás kora. Azután jöttek - nagyapáink aszpirinjei, a darmol után - a korszerű gyógyszerek: az antibiotikumok, a fogamzásgátlók, s a gépek zaklatott világát kiegyensúlyozandók: a nyugtatok. És mi bámultuk a mérnököket, a korszerű üzemeket - az ipart, a technikát, a laboratórium-gyárakat. S e műszaki-technikai fejlődés mögött - a tömegek szemei elől rejtve - fejlődött a tanszékeken, kutatóintézetek, laboratóriumok mélyén a fizika. Felfedezések, majd alkalmazott találmányok sora következett (az anyag részecskékre bontásával, a félvezetők felfedezésével, az űrfizikával) és a fizika kutatóiparrá dagadt (1940-1960). A tudomány világa - akadémiák, kutatóintézetek, tanszékek - megtelt fizikusokkal. Azután következett a kémia előretörése: a kémikusok a fizikusok által szétbontott anyagot „másként” rakták össze, megszületett a mesterséges anyag, az emberiség évezredes vágyálma (1960-as évek). Majd jött a biológia, amely már az élő „anyag”- ba való behatolással az alapvető életfolyamatok szabályozását tűzte ki célul, s valósítja meg napjainkban. Úgy látszott - a századelőtől egészen a hetvenes évekig, felnőtté válásunk koráig (1900-1970) -, hogy „legyőztük a természetet”. „Nem vagyunk kiszolgáltatva többé a természet kénye-kedvének” - hallottuk gyermekkorunkban büszke természetrajz-tanárainktól. De hamar jött a kiábrándulás. AZ ÉLETCÉLÚ GONDOLKODÁSÉRT Személyes emlék 1972-ből: egy év a Rajna partján, a dinamikusan fejlődő új technika és a modern épített környezet országában. Bámulat és kétségbeesés. Kétségbeesés fogott el - emlékszem, leveleimben nyoma van -, amikor láttam, s felfogtam, hogy a Rajna a végiggondolatlan technokrata akciók áldozata: a folyó halott. A technokrata fogalmát igyekeztem meghatározni akkor, 1972-ben naplójegyzeteimben. „A technokrata az, akinél öncél a technika fejlődése, fejlesztése. Elsősorban foglalkozási ártalomként jelentkezik mérnököknél, természetkutatóknál. De: beszélünk technokrata politikusokról is, akik csak a hatalommegtartást, illetve annak technikáját tekintik életcélnak. Szintén foglalkozási ártalom: ezeknél a cél a politikai technika tökéletes gyakorlása, az ember eltűnik - a mérnökökhöz hasonlóan - szem elől. Kivétel: a konzervatív oldalon a nemrég elhunyt Adenauer vagy a szocialista W. Brandt, akiket emberi eszmények vezettek, vezetnek.” Azután kezdtem figyelni a csodás technikai találmányok ún. „mellékhatásai”-!, kihatásukat az emberre: emlékszem az első felmérésekre, amelyek a kezembe akadtak: százmilliók szenvednek allergiában, melynek egyik oka az élelmiszerek mesterséges anyagokkal való kezelése, tartósítása. (1945 után kezdődött az USA-ban.) A tömeges koszorúér- és szív- betegségek okaként az új, technikaközpontú életmódot, a technika felgyorsította élet stresszhatásait jelölték meg. (Sellye János könyve megrázó élmény volt.) Azután a rák tömeges előfordulása, s a rákkeltő hatások okaként a szintetikus anyagokat, a szétbontott és „másként” összerakott anyagokat jelölték, jelölik. És a ’70-es években sokkolták Európát - legalábbis a mi generációnkat - a savas esők, az európai fenyvesek pusztulásai, a talaj szennyezése. Na és az atomtemetők... S megszülettek a 21. század sötét víziói! Az egyik szerint: elfogy majd az ivóvíz, mert a természetes for- rásvidékeket elszennyezzük. Nyugtattak bennünket és nyugtatnak ma is: idővel minden problémára újabb technikai találmányokkal megoldást találnak... De hiába mondják. A mi generációnk már nem hisz a technikai csodák mindenhatóságában. A technikát, a mérnököt ember-természet szolgálójának és nem urának kívánja látni. Már látjuk, nem csak féljük az ember és természet viszonyában az évmilliós harmónia megbomlását. Sőt, már nem csak két tényezőről - emberről és természetről - beszélünk, de a harmadikról is: az embertől elvált, öncélúvá nőtt technika veszélyéről is. Úgy látjuk: olyan időben élünk, amikor az ember elfelejti, hogy a technika évszázezredeken át az ő eszköze volt. S engedi az ember, hogy az a technika öncéllá nőjön. Mindennél erősebbé vált önmagunkban az eszközök imádata, kivált közülünk egy embercsoport, amelynek öncéljává nőtt a technika, az eszközgyártás: a technokrata. (E veszélyt is a tudományos-fantasztikus filmek fogalmazták meg először: a robotok szembefordulnak az emberrel.) A vízmérnök már hajlik elfelejteni, amikor gátjait tervezi, hogy a cél az ember és a víz e- gyüttélésének biztosítása, s hogy a mérnök, s az épített műtárgy, a gát csak eszköz! Tehát a gát eszköz: az ember és víz harmóniájának megvalósításában. Az eddigi ellentéteink-ember és víz ellentéteinek - kiküszöbölésében...
