Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
Ember és természet (Glatz Ferenc)
Ismételjük, már három tényezőről beszélünk: természetről, embetről és a mindkettőtől elidegenedő technikáról. A mi generációnk a csodálatos eszköztárral-gépekkel, műtrágyákkal, gyógyszerekkel-oldani kívánja ember és természet évmilliós ellentéteit: csökkenteni a kultúrapusztító árvízveszélyt, a sebek fertőzését és így tovább. De a sikertelen kísérleteknél meg akar állni, gondolkodni: s emberről, emberi célról gondolkodni. Nem technikával csökkenteni a technika sikertelenségét. Mert fél a harmadik tényező, a maga által életre hívott technika túlsúlyától. Nem gátemelést az egekig, hanem új módszerek keresését kívánja. (Amely új módszerek - netán gátak mellett tározók, településszerkezet változtatása, gondos földmegmunkálás, az élelemtermelés visszafogása stb. - természetesen csakis a technikai eszköztárral lehetséges. Már nem újabb gyógyszerrel kívánja a gyógyszerek mellékhatását csillapítani, mert fél. hogy szervezete biokémikusok küzdelmének, laboratóriumok versenyének lesz függvénye...) Minden újabb technika alkalmazásánál visszatérni az alapviszonyhoz: ember és természet óhajtott harmóniájához. Vissza tehát a természethez, a természet elemeihez: a föld, a víz, a levegő, a növény- és állattakaró megbecsüléséhez, megtartásához. No és az emberhez. Akiről nagyapánk, apánk és műszaki beállítottságú korosztálytársaink talán csak azt tudják, hogy szerszámkészítő és -használó egyed. Vissza az ősi-új alapelvhez: bármilyen emberi tevékenység elsődleges célja az ember és az élővilág társaságának egyensúlyban tartása. A JÖVŐ MÉRNÖKE A mi generációnk józanul gondolkodó képviselői tisztában vannak azzal, hogy az új harmónia megteremtése technika nélkül „nem megy”. Sőt, mi a technikát akarjuk használni az emberi környezet természeti elemeinek fejlesztéséhez. Mi már unokáinknak arról beszélünk: milyen nagyszerű is lesz, ha vízmérnök vagy vízbiológus leszel, s duzzaszthatod majd a dunántúli több tucatnyi kicsiny forrást, s a forrásvidéket műszaki-technikai eszközökkel óvhatod, gondosan válogatott új növényzetet, hal- és állatvilágot telepíthetsz a vizes völgyekbe, ligeteket, levegőjavító csónakázó tavacskákat alakíthatsz. S a ti generációtok mérnöke majd figyelni-szeretni fogja a termőtalajréteget. figyeli vízellátását, mikroorganizmusát. És szeretni fogjátok a szitakötőt, amely kecsesen egyensúlyoz a fűszálakon, hogy nyalogathassa a reggeli har- matcsepp maradékát. Az életadó víz maradékát. Mielőtt az elpárolog, hogy azután esőként szitáljon vagy zuhogjon alá. Amely eső alá a langy júliusi időben oly jó kiállni, hogy csorogjon hajunkra, arcunkba, testünkre, s ingünkre, gatyánkra. S közben figyeljük, hogy az eső áztatta földből miként mászik elő a giliszta, s hogy miként tűnnek el a túlburjánzó zöld hínárba a helyi tavacska tetején az előbb még légszomjban pipázó halacskák. Mert az eső oxigénnel telítette életterüket, a vizet... Hát így mesélünk mi már a mérnöknek készülő unokáinknak. De vajon monográfiák írása közben, vagy a tanteremben új generációkat oktatva, figyelünk-e ember és természet viszonyának új felfogására? Vajon mi történészek bemutatjuk-e, hogy milyen szerepe volt az emberi nem fennmaradásában annak, hogy az ember végül is mindig helyreállította harmóniáját a természettel. Szenvedett az árvíztől, de a „fok” technikával uralta is a vizet: hasznosította az ártereket hol haltenyésztésre, szárazabb időkben hatalmas marhalegelőkként. (Megfeledkezünk például arról, hogy a mocsárlecsapolások előtt a Kárpát-medence társadalma halevő társadalom is volt: népi eledel volt a teknőc- leves, a hal sütve és főzve mindennapi étel volt. S hogy a 15-18. században meghatározó magyar exportcikk, a lábon hajtott marha tenyésztését a végtelen vízjárta legelők tették lehetővé.) Az ember hozzásimult környezetéhez, küzdött vele, s ha az erősebb volt, akkor ő okosabb kívánt lenni, s hasznosítani a másik erejét. De tudjuk: a vízlecsapolás ugyanakkor szükséges is volt: enélkül nem épülhetett volna modern társadalom. Kellett az élelemtermeléshez a termőföld, mert az életkorhosszabbítás, a népszaporulat az egészséges élet feltétele volt a fehérjedús, vitaminban gazdag táplálkozás. Szellemi, testi kifejlődésünket, a biztos és tervezhető életkörülményeket szolgálták a szigetelt kőházak, az épített szilárdborítású utak - ami csak a zsombékos-nádas vidék meliorizációjával, a folytonos árvizek, vízjárások megfékezésével vált lehetségessé. De vajon miért felejtettük - s főként mérnökeink felejtették el - az évmilliós tanulságot: a természet erőivel békésen együtt is lehet élni. Talán túlságosan erős volt bennük - dédapáinkban, atyáinkban - a félelem a természettől, s ezért akarták folytonosan legyőzni a természetet. Ezért csodálták, célját nem is kérdezve, bor- zongva-ujjongva az újabb és újabb technikai eszközcsodákat. A mi generációnk már nem fél a természettől. Mert úgy érzi: ismeri már eléggé ahhoz, hogy végre békében éljen vele. A vízzel is. Használni mindazt okosan, amit kínál: egészséges víziállat-táplálékával, idegeket nyugtató és szemet gyönyörködtető látványával. Mert hol törik meg másutt oly csodálatosan a nap fénye, mint a vízen? S mikor viharra fordul az idő, lehet-e csodálatosabb szürke-zöld-fekete színpompa-kavalkád, mint amit a háborgó, zúgó víz mutat? Hogy ennek ne volna „haszna”, forintosítható hozadéka? Kérdik az ember-ember közötti viszonyok technokratái, a közgazdászok. Hm... És a lelki nyugalom, a szépség élvezete, hát nem hozadék?... Hát így zsörtölődik az én generációm mérnök korosztálytársaival, s mesél unokáinak a jövő mérnökéről: aki már nemcsak a technikai eszközök mestere, hanem az élet - vizeink, földjeink, növény- és állattakarónk - mérnöke lesz. No és az „embertakaró” mérnöke is. ÚJ SZINTÉZIS A GONDOLKODÁSBAN így gondolkodom én a természet és ember viszonyáról, mint született dunai ember a vízről. Aki négyéves korától szeretve simogatta úszás közben a hínárt, dagonyázta az iszapot, nem félt a sikló selymesen