Fejér László - Lászlóffy Woldemár: A hidrometria magyarországi fejlődése (1700-1945) (Vízügyi Történeti Füzetek 13. Budapest, 1986)

Bevezetés

kocsi vágányzatának állandó lefektetésére és felszedésére, ugyanakkor gondot okozott, hogy a szélmozgás hatására a vízben áramlás indult meg, ami befolyásolta a tarázás eredményét. További problémát jelentett, hogy a sínek a medence parti padkájára kerültek, s az alattuk levő föld a tavaszi olvadás, avagy egy-egy zápor után kimosódott, s a kocsi mozgatása döcögőssé vált. Bár a medencében* közel 30 éven át folytak a bemérési kísérletek, végső megoldást csak a Kvassay-zsilip melletti zsilipkezelő telepen, tehát a vízügyi szolgálat birtokában levő területen 1935 nyarán megépített állomás jelentette. A SIKÓ Attila és DIETER János által tervezett — 1985-ig üzemben levő — 100 m hosszú, 2,8 m széles és átlag 1,20 m mély csatorna a korábbiakhoz képest azzal a többlettel is rendelkezett, hogy a 26 m hosszú 0,4x0,5 m keresztmetszetű, s a köböző medencébe torkolló oldalcsatornában egész kis sebességgel lehetett vizet áramoltatni. A tervezők elképzelése szerint ez az oldalcsatorna alkalmas lett volna a szárny indulási sebességének pontos megállapítására. A megoldás azonban a gyakorlatban nem vált be. A szárnybemérés lényegében a régi módon történt. A sínen futó járművet egy vasúti pályakocsi alváza képezte. Ennek oldalt kiálló és vízbe érő tartókarjára szerelték fel a szárnyat, s ugyancsak a kocsin helyezték el a jelírógépet, amelynek két elektromágneses írószerkezetét az idő és a szárnyfordulatok mérésére használták (48. ábra). A kisebb sebességek vizsgálatánál a szárnyra az egyes fordulatokat jelző érintkező rugót rögzítették. 20—30 cm/s sebességgel kezdték tolni a berendezést, majd csökkentették a sebes48. ábra. A szárny bem érő kocsi műszerei * A Rákos-pataknak — a vasútvonal és az Erzsébet királyné út közötti szakaszon — kiépített medencéjét azóta kiszárították és feltöltötték, helyén ma lakóházak vannak.