Fejér László - Lászlóffy Woldemár: A hidrometria magyarországi fejlődése (1700-1945) (Vízügyi Történeti Füzetek 13. Budapest, 1986)

Bevezetés

Ezért a Vízrajzi Osztály 1903-tól az újpesti kikötőben létesített új bemérő állomást a HORVÁTH Ignác használta kötélpályás vontató berendezéssel. Ahhoz képest lényeges újítás volt azonban, hogy az írógép szalagját láncos átvitellel a végtelen kötél hajtókarja továbbította, és a szárnytól kiinduló jelek közvetítésére maga a drótkötél szolgált

171

. Előnye volt az új megoldásának az is, hogy — a kocsival történő méréstől eltérően — az írógép, elválva a szárnyat tartó kocsitól, mentesült annak rázkódásaitól, s kezelése is egyszerűbbé vált. Az említett előnyök mellett a módszernek komoly hátrányai voltak, amik rontották a bemérés pontosságát. Egyrészt a berendezés igen erős áramforrást igényelt, s még így sem voltak az írógépen regisztrált szárnyforgás jelek egyértelműek. Másrészt a műszert szállító bádogsajka csak lazán volt a vonókötélhez kötve, nehogy annak függőleges ingását átvegye. Ennek viszont az lett a következménye, hogy sebességváltozásnál a csökkenő vontatási sebesség mellett mért adatok pontatlanok lettek, mivel a laza kapcsolat miatt a kötél húzásában beállott kisebb sebességet a sajka nem vette fel azonnal. Miután 1905-ben a Vízrajzi Osztály bemérési munkálataihoz a fővárostól megkapta a Városligeti tó táplálására szolgáló vízderítő medencét, visszatérhettek a Szolnokon bevált, s az előzőekben már ismertetett megoldáshoz (47. ábra). 47. ábra. Szárnybemérés a Rákos-patak derítő medencéjében A közel 100 m hosszú, 30 m széles és 3 m mély medencébe egy beeresztő zsilipen keresztül a Rákos-patak felduzzasztott vize érkezett, s a víz — lesüllyedése után — a másik oldalon megnyitott zsilipen folyt bele a Városligeti tóba. Itt már nem volt szükség a szárnyvontató