Dunka Sándor: A Hortobágy-medence régi vizei és a tógazdálkodás (Vízügyi Történeti Füzetek 14. Budapest, 1996)

A HORTOBÁGYI TÓGAZDÁLKODÁS TÖRTÉNETE

24. ábra. Magyar nemes tükörponty csodálkozni azon, hogy a hortobágyi tavakban termelt halak eljutottak nemcsak Debrecen és Budapest, hanem Bécs, Prága, Varsó és Berlin, sőt még Amszterdam halpiacaira is! A két világháború között a hortobágyi tógazdaság volt Közép-Európa legnagyobb és legspeciálisabb haltenyésztő gazdasága. A gazdaság 12 nagy tóból és 82 teleltetöből állt (25. ábra). A nagy tavak 180-250 kh területen feküdtek, mélységük 80-120 cm között változott. A teleitetők területe általában 200 m

2

, mélységük 200 cm volt. A tavak tavaszi feltöltését általában gravitációs úton a tápcsatornából végezték, de felhasználták hozzá a tavaszi hóolvadás és csapadék vizét is. A pontyot termelő tógazdaságok részére nem fontos a víz állandó cseréje, ezért a feltöltés után csupán annyi vízre van szükség, amennyi az elszivárgást és a párolgási veszteséget pótolja. Szikes talajok esetében még a szivárgási veszteség is kisebb, mint más talajokon. A szikeseknek ugyanis az a tulajdonsága, hogy víz jelenlétében hamar vízzáróvá válnak. A víz állandó cseréjének mellőzése mellett azonban nagyon fontos, hogy oxigénhiány ne álljon be a tó vizében!

137 25. ábra. Teleltető medence és a lecsapoló barátzsilip