Dunka Sándor: A Hortobágy-medence régi vizei és a tógazdálkodás (Vízügyi Történeti Füzetek 14. Budapest, 1996)

A HORTOBÁGYI TÓGAZDÁLKODÁS TÖRTÉNETE

A száraz nyarakon szükséges vízpótlást a Tiszából történő vízkiemeléssel a tiszakeszi szivattyútelepen biztosították. A termelés menete a következő volt: az anyaponty ikráit kirakták az ívótóba. A kikelt kishalakat túróval és melasszal azonnal mesterséges táplálékozásra kapatták. Innen tették át a nyújtó tóba, ott már liszttel, tengeri- és csillagfürt darával etették. Ezeket a mesterséges táplálékokat megfőzve adták a halaknak, de emellett igen sok istálló — elsősorban sertés - trágyát szórtak a tavakba. Innen kerültek a hizlaló tavakba, ahol ugyanezt a táplálékot kapták.

138 A lehalászás a szikes területen létesített tavakban, - így a Hortobágyon is, - elsősorban az első években igen nehéz volt (26. ábra). A lehalászást ugyanis úgy végezték, hogy a halakat a levonuló vízzel a tófenék mélyedéseit követő lecsapoló árkokkal a tó legmélyebb helyének közelébe épített barátzsilip előtt létesített mélyedésbe, az ún. halágyba vezették, s onnan hálóval kiemelték. A halágy mérete általában 10x20 m volt, mélysége pedig a tófenéktől számítva 60-80 cm.