Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István: A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története (MKVM, Budapest, 1996)
V. A Tisza szabályozása
A Tisza -sza bál y ozás helyzete a szabadságharc után „АПат-е, vagy társulatok, vagy egyesülten, de mily módozatokkal vezessek a szabályozási műveket ?” (HERRICH Károly, 1879) Amikor 1847 márciusában a Pesten ösz- szeülő Tiszavölgyi Társulat immár harmadik nagygyűlését tartotta, központi kérdésként az alapszabályok véglegesítése és a pénzügyi eljárás rendszerének kidolgozása szerepelt. A jelenlévők itt értesültek arról, hogy az uralkodó a következő évek munkáira 1 millió forint kölcsönt engedélyezett, és a szabályozásnak PALEOCAPA elvei szerinti végrehajtását felsőbb helyen jóváhagyták. Az 1846 nyarán egyidőben hét helyen megkezdett átvágások és töltésépítések lendülete az 1848-as esztendő forradalmi körülményei között megakadt. A szabadságharc alatt érdemi vízimunka nem történt, noha 1849-ben horvát hadifoglyokat is vezényeltek a területre. 1849-ig a Tisza-völgyben 30 helyen kezdték meg a munkát. Ebből kilenc átmetszésen dolgoztak és 107 km töltést építettek meg. Jelentősebb munkavégzés csak a Dob- Szederkény közötti átmetszésen és a mellette levő bal parti töltésen, a Taktaközben, a Borzsa és a Körösök torkolati átmetszésén folyt. Ennek ellenére a Tisza-szabályozás ügye végérvényesen győzedelmeskedett és a megindult folyamat visszafordíthatatlanná vált. A szabadságharc bukása után az önkényuralmi kormány is hamar belátta, hogy az Alföld folyóinak szabályozására és az ármentesítésre gazdasági érdekből nagy szükség van. Erre a kölcsönt adó bankárok is ösztönözték a kormányt, akik a munkák leállítása esetén pénzüket veszni érezték. Az önkényuralom ugyanakkor véget vetett a Tiszavölgyi Társulat alig ötesztendős működésének. A reformkor legkiválóbb alakjai által létrehozott társulatot, annak haladó szellemű és nemzeti érzésű irányítása miatt természetesen nem kí105 Herricii Károly, я tiszai vízimunkák JS50-1S79 közötti irányítója
