Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
A vízszabályozások kezdetei
Az ármentesítő és vízrendező társulatok kialakulása A káros vizek által uralt tiszai ártéren a 18. században jelentős védelmi beavatkozás a Béga szabályozásán és a Mirhó-fok elgátolásán kívül alig történt. A Béga szabályozását, az akkor még határőrvidéknek számító Temesközben, a kincstár hajtotta végre, a Mirhó-fokot pedig a nagykunsági városok közerő felhasználásával töltötték be először 1754-ben, majd véglegesen 1787-ben. Mindezek a munkák kifejezték azt az elvet, hogy a hajózható, de legalábbis tutajozható folyók - közlekedési célú! - szabályozása a mindenkori kormányzat feladata, az átadások töltésekkel való feltartóztatása pedig a helyi érdekeltek (vármegyék, települések, földbirtokosok, stb.) ügye. Az árvédelmi gátak építése terén a vármegyei szerepvállalást a törvényhozás már a 17. században szabályozta. Az 1613. évi XXVII. tc. kimondta: „A Tisza kiöntéseivel szemben töltések emelésére, azok a vármegyék, amelyekben az a folyó áradni szokott, saját javaik megmaradása érdekében egymás között határozzanak... ". Persze a dolgok nem mentek ilyen egyszerűen. Lényeges gondot jelentett, hogy a folyó árterével érintett vármegyék birtokosainak egy része, - akiknek birtokait nem fenyegette az áradás — csak nagyon nehezen szavazták meg a közös ármentesítést. Ráadásul, ha a költségek felszaporodtak, - amire pedig gyakran volt példa, - akkor akadékoskodtak az újabb összegek felett. A művek fenntartási kiadásai pedig a legritkább esetben szerepeltek a vármegyék költségvetésében. S akkor még nem szóltunk arról, hogy a vízi munkák esetleges összehangolatlansága heves vitákat váltott ki az érintett megyék között. Az uralkodó ezért kénytelen volt törvénnyel szabályozni a töltések és levezető csatornák építésének, valamint a megvalósítás következményeinek kérdését. I. FERENC 1807. évi dekrétumának 17. cikkelye az ügyet a következők szerint rendezte: s„A magánosok költségén létesítendő vízmüvekre nézve, O szent felsége kegyes jóváhagyásával, rendeltetik, hogy ha az együttesen érdekeltek többsége a folyók ártalmas kiáradásainak elhárítására szükséges vízi munkálat társulatába belépni nem akaró birtokosokat ugyan a rájuk eső költségek hordozására kényszeríteni nem lehet: szabadságukban álland azonban a többi földesuraknak ily munkálatokat, az illető törvényhatóság előleges beleegyezésével és O felségének a királyi helytartó-tanács útján arra nézve kinyert kegyelmes határozatának hozzájárulásával és az érdekelt felek előleges teljes kártalanítása mellett, saját költségükön végeztetni és ha a munkálat sikerül, azoknak az új műből eredő hasznait, a kik annak létesítéséhez a rajok eső részben járulni nem akartak, mindaddig zár alatt tarthatják, míg a zár alá vett jövedelmek a ráfordított költségeket ki nem egyenlítették. " Ez a rendelkezés tehát egyrészt elősegítette a vízi művek építését tervező birtokosok társulatba tömörülését (függetlenül a vármegyéktől), másfelől - miközben biztosította a társulaton kívül maradó kárt szenvedett birtokosok előleges kártalanítását, - lehetőséget nyújtott a vállalkozás anyagi alapjainak megteremtésére. A munkálatokból hasznot húzók ugyanis, — amennyiben a munkálatok költségeihez nem voltak hajlandók hozzájárulni, - birtokaik zár alá vett többletjövedelméből kényszerültek a rájuk eső költségeket viselni.
