Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
A vízszabályozások kezdetei
A társulatok anyagi biztonságához e törvény hozzájárult ugyan, de a munkálatokhoz szükséges összes pénz előteremtéséhez mindez kevés volt. Azok a birtokosok, akik víz alatt heverő földjükből szinte semmi hasznot nem láttak, ritkán rendelkeztek annyi tőkével, amennyi az ármentesítéshez kellett. Többségük arra számított, hogy a munkák befejezését követően a földből kinyert haszon lesz majd az az alap, amiből fizetni lehet. Ilyen körülmények között az induláskor csak kölcsönben reménykedhettek. Ezt gátolta meg az ősiség törvénye, melynek értelmében a földbirtokos nemesség nem tendelkezett teljes körűen saját örökölt birtokával, ezért azt egy esetleges kölcsön felvételekor nem is zálogosíthatta el. Nem véletlen, hogy SZÉCHENYI István közgazdasági tanulmányainak középpontjába a hazai hitelviszonyok vizsgálatát helyezte. Ez a „kölcsönvadász" konstrukció végigkísérte a hazai ármentesítő és lecsapoló vízszabályozások egész történetét, s jellemző módon különböztette meg őket a hasonló célú nyugat-európai vállalkozásoktól. Ott ugyanis egy tőkeerős mezőgazdaság hajtotta végre a vízimunkákat, míg itt a tőkeszegénység volt az általános. Az 1807-ben hozott törvény — ha lassan is, de eredményes volt, s 1810-ben megalakult az első társulat: a „Sárvíz-szabályozó Társulat", majd évekkel később követte őt a Kapós vizét szabályozó társulat. A Tisza völgyében azonban csak araszolva terjedt a társulati eszme. Nem is lehet ezen csodálkozni, hiszen a társulatok szerveződésének egyik alapja az érintettek által elfogadott műszaki terv volt. Műszaki tervek pedig csak pontos vízrajzi adatok birtokában készíthetők, s ilyenek addig, amíg a Tisza-mappáció 17 be nem fejeződött, nem álltak a társulati mérnökök rendelkezésére. Igaz, 1816-ban megalakult a „Felső-Torontáli ármentesítő társulat", 1827-ben a „Felső-bodrogi vízszabályozó társulat", 1833-ban az „Aradmegyei fehér körösi József nádor malomcsatorna társulat" és 1842-ben az „Ér-szabályozó társulat", de ezek működési területe messze nem fedte le a Tisza-völgy árterét. Jelentős változás a kormányzat szemléletében az 1816. évi körös-völgyi nagy árvíz után következett be, az 1830. évi tiszai nagy árvíz pedig a Tisza szabályozásának és töltésezésének fontosságára hívta fel a figyelmet. A Körös-völgy felvételeit HUSZÁR Mátyás vezetésével a Vízi és Építészeti Főigazgatóság mérnökei 1823-ra, a Tiszáét pedig LÁNYI Sámuel irányítása mellett 1846-ra készítették el. Vízrajzi felvételek a Tisza völgyében, szabályozási kísérletek a Körös-Berettyó vidékén A már említett 1816-iki árvíz után a folyószabályozások elvégzéséhez szükséges rendszeres vízrajzi felmérést és térképezést már nem lehetett tovább halasztani. Br. VAY Miklós, aki 1804 és 1824 között volt a Tisza és a Körös-vidék királyi biztosa, felterjesztésekkel ostromolta a helytartótanácsot, ahol végül JÓZSEF nádor elnökletével eldöntötték, hogy a legsürgősebb feladat a Körösök szabályozása, ezért ott a szintezési és vízrajzi munkákat haladéktalanul meg kell kezdeni. VAY 1818 tavaszán a Tiszához rendelte HUSZÁR Mátyás lugosi kamarai mérnököt, aki A Tisza vízrajzi felvétele
