Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
A vízszabályozások kezdetei
Hydrotechnicum volt. Az intézményt Műegyetemünk elődjének tekintjük, amely 1850-ben történt átszervezéséig 1141 mérnöki oklevelet adott ki, biztosítva ezzel a következő század nagy vízi munkálatainak elvégzéséhez szükséges szakembereket. Addig ugyanis csak a bécsi katonai akadémia képezett ki komoly mérnöki feladatok ellátásáfa is alkalmas mérnököket. Ilyen volt az irodalomból is jól ismert ORCZY Lőrinc báró, aki mérnök tábornokként 1774-1782 között a Tisza és mellékfolyói szabályozásának királyi biztosa volt, s aki elsőként készíttetett a túlfejlett tiszai kanyarok átmetszésére javaslatokat. Sőt 1780 kötül Tokajnál maga is „butykázta" a Tiszát, amit meg is énekelt egyik versében: „Ismét meg butykáztam Tiszának árjait, Ott töltém, itt nyitám iszapolt árkait, Kriger zsinórával mérvén tsavargásit, Jobb egyenességre intéztem folyásit. " 4 ORCZY bíztatta a megyéket a területüket érintő Tisza felvételére, amit a helyi mérnökök általában el is végeztek. Ezekből a felmérésekből készítették el 1784-ben a helytartótanács által elrendelt folyótérképezés „prelimineur" (előleges) lapjait. A kéziratos térképsorozatot egységes formában 1786-1789-ben rajzolták meg. Ezek között a BALLÁ Antal által készített térkép a Tiszát a Sajó torkolatától Csongrádig 1:97 000-es méretarányban igen nagy részletességgel ábrázolja. Ezt megelőzően az 1770-es években KNEIDINGER András kamarai mérnök 1:3600as léptékben többek között Tiszalök és Rakamaz környékének térképét rajzolta meg. Ezeken a térképeken ősi állapotában ábrázolja a Tiszát, tehát szabályozásra utaló jelek nincsenek rajtuk. Amint atról már szóltunk, a terület vízszabályozási munkák irányítója elsősorban a vármegye volt. A megyei önkormányzat élén az uralkodó által kinevezett főispán mellett az alispán állt, akinek munkáját a vármegyei tisztviselők segítették. Az 1770-es, 1780-as évektől közéjük tartozott a vármegye mérnöke is. A vízi munkákat a vármegyék általában közmunkával oldották meg úgy, hogy az egyes érintett településeket megfelelő számú jobbágy kiállítására kötelezték, akik azután a munkavezetők irányításával folyómedrek tisztításával, csatornák építésével foglalkoztak. Mivel a vármegyei közmunkát 1844-ig semmiféle rendelkezés nem korlátozta, ez bizony ingyenmunka volt a javából. Csak a dologi kiadásokat és a munkavezetők bérét kellett a megyei házipénztárból fedezni. Ha a munkák megvalósításában a megyék között vita támadt, akkor a helytartótanács, vagy az általa kiküldött „királyi arbiter" döntött. A vízi munkálatok egyik csoportját tehát a vármegye végeztette, s mivel ezt közérdekűnek tekintették, így aztán e munkák összes terhét az adózó köznép viselte 5 . Némileg változott a helyzet a munkálatok másik csoportja esetében. Ezeket a földesurak saját birtokuk védelme érdekében jobbágyaikkal robotban végeztették. 6 Orczy Lőrinc: Megint panasz A nemesség ugyanis nem adózott! Ezt bizonyos mértékben csak az 1767-es úrbérrendezés korlátozta, mivel az uralkodó az évi robotot 52 igás illetve 104gyalogrobotban maximálta.
