Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
Tiszántúl vízföldtani története és vízrendszere
jük 81 , valamint MÓRICZ Zsigmond riportjaita gondolunk, akkor látjuk, hogy egyes kiváló tudósaink, néprajzkutatóink életük jelentős részét áldozták a régi Sárrét kutatására és ismertetésére. A Sárrét területének lecsapolása az itt élő emberek számára pedig új honfoglalást jelentett. Ezt még MÓRICZ Zsigmond is elismeri, aki pedig nem nagy tisztelettel adózott az általa „múlt századi mérnök-tatárok "-nak nevezett szabályozó és lecsapoló mérnököknek. Azzal vádolta őket, hogy elvezették a vizet, pedig ezen a területen fásításra és víztartalékolásra lenne szükség: „... Ez a táj száz év előtt nagyon érdekes lehetett, - írja többek között. - Óriási területek tele vízzel, mocsárral, nádasokkal. Nem állítom azt, hogy kár volt lecsapolni. Nem szeretném, ha a közönség egyszerűen elhinné, hogy Széchenyi a bűnös abban, hogy a Magyar Alföld kiszáradt, s halott tájjá változott. A nádasvilág, a mocsártenger festői lehetett, de annyi átokkal volt összekötve, amiről a mai embernek már fogalma sincs. A szúnyogok miriádjai nem a legkisebb baj volt ebben az ősi korban. A hideglelés még az én gyermekkoromben állandó, mindennapi és elviselhetetlen betegség volt. A szúnyogok beoltották a gyermekeket, s az ember haláláig kínlódott vele. A „morbus hungaricus" nem erkölcsi betegség volt, hanem afféle súlyos baj, mint a trópusi láz. A bennszülöttek valahogy hozzászoktak, s aki meg nem halt benne, az kibírta. A magyar függetlenségnek nagy oltalma volt ez a betegség. Van egy híradás, hogy angol katonák hazavitték a bajt, s Angliát megtizedelte a magyar betegség... " MÓRICZ nem tudott arról, hogy nemcsak SZÉCHENYI, hanem a 19. század mérnökei sem tekintették befejezettnek az árvízmentesítéssel, folyószabályozással és lecsapolással a vízi munkálatokat. Mint később látni fogjuk, a korszak mérnökei számos tervet készítettek az Alföld öntözésére. Nem rajtuk múlott, hogy az öntözés nem tetőzhette be nagyszerű munkájukat, hanem azon a régi „magyar betegségen", hogy mi semmit sem tudunk befejezni, csak abbahagyni. MÓRICZ a lecsapolással kapcsolatos gondolatait így folytatja: „... De a mocsári lázon kívül is éppen elég ok volt, hogy Széchenyi halált üzenjen a mocsárnak. Óriási területeket vett el ez a mocsár a földművelés elöl. Annak a csekély néprétegnek, mely a mocsárszigeteken élt, csak adott valamilyen kenyeret a vízi világ, nádat vágtak, tojást szedtek, mint az Eszaki-sarkvidék madárszigeteinek lakosai, csíkot, halat fogtak s azt ették és eladták... De mi az ahhoz képest, hogy a mai tízezer lakosú falvaknak mire van szükségük? Akkor Szeghalomnak volt kétezernyi lakosa, ma van tizenkétezer. Ez egyáltalán nem is élhetne meg abban a nyomorban, ami akkor uralkodott Békés megyében. Még rágondolni is szörnyűség, hogyha ma is a régi állapotban állanának a mocsárrengetegek. ,." 82 Egy 1832-ben készült úttérkép híven ábrázolja a lecsapolás előtti Sárrétek területét. A térképen látható hatalmas vízzel borított területek akadályozták a mezőgazdasági termelés fejlődését, a közlekedési hálózat kialakítását, és a területnek az ország gazdasági életébe való bekapcsolódását. A térképről csak egyetlen példát ragadunk ki: Karcagról Debrecenbe Ágotán, Nádudvaron és Hajdúszoboszlón lehetett eljutni. Az országút tehát Püspökladányt és Kabát nem érintette! Nem is érinthette, mert Karcag és Püspökladány között hatalmas mocsár terült el. Hogy milyen volt ez a mocsár, s milyen Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa. Bp., 1942 Móricz Zsigmond: A Hármas Körös egyszerű tragédiája. Bp., 1935-
