Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
Tiszántúl vízföldtani története és vízrendszere
A Berettyó és a Sebes-Körös Sárrétje Nádudvartól déli irányban Dévaványáig, Bakonszegtől nyugat felé Kisújszállásig és Túrkevéig, valamint Darvastól dél felé Okányig, Körös-Szakáltól nyugati irányban Szeghalomig két óriási mocsárvilág terült el: a Berettyó és a Sebes-Körös Sárrétje, más néven a Nagy-, illetve a Kis-Sárrét. Ez a két hatalmas mocsár a különböző ereken és vízfolyásokon keresztül állandó kapcsolatban volt egymással és kiterjedésük is állandóan változott a rajtuk átfolyó, vagy mellettük haladó folyók áradásától (vagy apadásától), valamint a nedvesebb és szárazabb időjárás váltakozásától. A „vízszabályozás" nagy munkája előtt, a tavaszi áradások idején, de sokszor ősszel, sőt még nyáron is, a bal partján levő fokokon keresztül a Tisza is elöntötte a Sárréteket, s ha két hónap múlva vissza is húzódott medrébe, a mélyebb fekvésű területeken állandóan kint maradt vize. De ugyanez vonatkozott a Berettyóra és a Sebes-Körösre is, mert - amint az előző fejezetben láttuk, - ez a két folyó állandóan árasztotta a mellettük levő települések határait, sőt sokszor még a községek belterületét is. Nagyobb áradás esetén pedig a két Sárrét között nemcsak a közöttük levő vízfolyásokon keresztül élt a kapcsolat, hanem nyílt vízfelület kötötte össze a két Sárrét vízi világát. Ilyenkor a közlekedés is alkalmazkodott a vizek világához. GYÖRFFY István írja a Nagykunsági Króniká-ban: 68 „Apámtól hallottam, hogy Karcagról Füzesgyarmatra - pedig jó 36 km a távolság - a vásárra hajón járt. Sőt gyerekkoromban több [karcagi] városszéli udvaron magam is láttam hajót." De még azt is leírja, hogy ezt a hajót (ladikot) sekélyebb vízben rúd, vagy evezőlapát segítségével tolták, a mélyebb területeken evezővel hajtották, a mocsaras, ingoványos helyeken pedig ló, vagy bivaly húzta át. Ilyen jármű, írja a továbbiakban GYÖRFFY István: „a Sárréten kívül tán az egész világon nem volt: sárhajó, amit a sár fölött a ló húzott". 69 Volt olyan község, melyet szekérrel egész évben nem lehetett elhagyni, de ahol egyáltalán közlekedni lehetett, ott is keserves volt a helyzet, amint az az 1810-ben, hazánkban járt Vlagyimir BRONYEVSZKIJ beszámolójából is kitűnik: „Az utak csak bivalyfogattal járhatók, és minő utak! Ősszel még csak gondolni sem lehet lófogatú utazásra. " 70 Mai ember számára szinte elképzelhetetlen, hogy milyen körülmények között éltek itt az emberek. A lakosok kénytelenek voltak alkalmazkodni a körülményekhez, s mivel a terület eltartó képessége korlátozott volt, a békés időszakban szaporodó lakosság jelentős része a településekről elvándorolt. A sárréti ember mégis szerette ezt a vidéket. A vízszabályozások befejezése után sokszor visszasírta azt a szabadságot, amit ez a veszélyes, félelmetes, vadregényes táj jelentett a számára. De milyen is volt ez a vízivilág? Talán legszebben RESZEGHY Lajos 1943-ban írt emlékiratai adhatnak erről számot: Györffy István: Nagykunsági krónika...Karcag, 1922. 24.p. Györffy István id. mű 24.p. Bronyevszkij, Vladimir: Utazás Magyarországon. 1810 Bp., é.n.
