Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)

II. Ártéri gazdálkodás a 18–19.században

és mellékfolyói (Bodrog, Szamos) mentén 681 135 ha vízborítás volt. a Kö- rös-Berettyó vízrendszerében 677 405 ha, a Tisza középső szakaszán, Szegedig pedig 323 713 ha-t öntött el a víz. Temes és Torontói megyékben kb. 185 000 ha mocsár volt, 25 000 ha a Csajkás kerületben és a déli HATÁRŐR VIDÉK- en, és mintegy 150 000 ha a Maros árterébe jutott.1’/

A vízzel borított területek nagyságát a társulati statisztikák segítségével is vizsgálhatjuk. A vízszabályozó társulatok megalakulásakor az ártér határát a tapasztalatok alapján jelölték ki, nem vették mindig figyelembe a műszaki szempontokat. Szerpet játszottak a birtok- és községhatárok is, hiszen mindenki arra törekedett, hogy területe az elöntéstől védve legyen, ugyanakkor minél kevesebb szervezethez tartozzék. 1878-ban a társulatok kötelékében 2 068 675 ha vízborításos terület volt, amely a Duna, Tisza és mellékfolyóik völgyében helyezkedett el.1 V

1885-től megkülönböztették az ármentesítő és vízhasznosító társulatokat. Az ármentesítő társulatok a nagyobb folyók környékének védelmét látták el, míg a vízhasznosító társulatok a patakok szabályozása nem összefüggő, rendszerint dombvidéki vízállásos területek lecsapolása érdekében jöttek létre. A törvényhozás lehetővé tette az ármentesítő társulatoknak, hogy illetékességi területüket a később még tárgyalandó műszaki ártérfejlesztés során növeljék, ami a magasabban fekvő területek bevonását jelentette. Időben előre haladva így a statisztikák mindig nagyobb vízjárta területeket jelölnek, hiszen a szervezeten kívüli birtokosokat műszaki ártérfejlesztés után kötelezni lehetett a belépésre. A vízhasznosító társulatok esetében nem volt ártérfejlesztés, és ezek teljesen önkéntes szervezetek voltak. Illetékességi területük így nem egyezik meg egy-egy vidék vízborításaival.

A századfordulóra a műszaki ártérfejlesztések nyomán a társulatok a következő vízborította, illetőleg veszélyeztetett területeket tartották nyilván:

tiszai ártér: 2 033 129,5 ha

dunai ártér: 1 047 754 ha

összesen: 3 080 833,5 ha 13/

1913-ban, az első világháború előtt az árterek nagysága a vízszabályozó társulatok esetében már 3 828 894 ha volt, amelyből 2 582 679 ha a Tisza, 1 246 215 ha a Duna völgyére jutott. E számokból világosan látszik, hogy a fejlődés folyamán a tényleges, méréssel megállapítható vízborítások és a társu33