Csath Béla - Deák Antal András - Fejér László - Kaján Imre: Magyar vízügytörténet (Pro Aqua Alapítvány – EJF, Baja, 1998)
10. Fejér László: Sajó Elemér és a két világháború közötti korszak vízügyi politikája
10. SAJÓ ELEMÉR ÉS A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI KORSZAK VÍZÜGYI POLITIKÁJA A kormányzat az 1930., 1934. és 1935. évi igen aszályos évek nyomása alatt - megértve azt, hogy az öntözések ügyét döntően magánkezdeményezésekre építve (mint azt az 1900. évi XXX. te. tette) nem lehet előmozdítani - az 1937. évi XX. te. az ún. "öntözési törvény" meghozatalával nemcsak az öntözővíz beszerzésére és szállítására szolgáló kisebb és nagyobb műtárgyakat kívánta államköltségen megépíteni, hanem a vizet is mérsékelt díjszabással szándékozta szolgáltatni az öntözésben érdekelt gazdaközönségnek. Ennek megfelelően az öntözendő vidék birtokosainak a víz szétosztására és a terület öntözésére szolgáló műtárgyakat kellett megépíteniük, ill. a szükséges berendezéseket beszerezniük. Tekintettel azonban a zömmel kis birtokon gazdálkodók tőkehiányára, a kormányzat e téren is kölcsönnel, ill. segéllyel sietett az érintettek segítségére. A törvény elsősorban a Tiszántúl száraz éghajlatú vidékén kívánta az öntözés ügyét elősegíteni. Ez az aszályos terület egyrészt a Tiszától a Hortobágyon át a Körösig, másrészt a Köröstől délre és délnyugatra terül el. Hogy a kitűzött célokat szervezetten lehessen megvalósítani, a törvény a feladatok országos szintű irányításához létrehozta az Országos Öntözésügyi Hivatalt (ÖH), amelyet szervezetileg a Földmívelésügyi Minisztérium alá rendelt. Az ÖH a program számára biztosított igen jelentős költségvetés terhére megépítette a Tiszafüredi Öntözőrendszert (1940) - amely a 6 m3/s teljesítményű tiszaörvényi szivattyútelep, valamint a rácsatlakozó közel 100 km-es csatornahálózat segítségével 110 km2 öntözésére teremtett lehetőséget. Az öntözési program folytatását az első háborús esztendők sem akadályozták (sőt a német háborús offenzíva sikereinek éveiben a Német Birodalom által gerjesztett mezőgazdasági konjunktúra további lökést adott a magyarországi élelmiszertermelésnek), így az 1942-ben átadott Békésszentandrási Vízlépcső további 120 km2-rel növelte a Körös-völgyben az öntözésre berendezhető terület nagyságát. (A vízlépcső a maga nemében komplex létesítmény volt, hiszen segítségével a Hármas- és Kettős-Körösön Békésig, a Sebes- Körösön Körösladányig, a Hortobágy-Berettyó-főcsatornán pedig Mezőtúrig lehetővé tette kisvízi viszonyok között is a hajózást). Az öntözési törvényben előírt további nagylétesítmények tervezését ugyan megkezdték (Tiszalöki Vízlépcső, Keleti-főcsatorna, Hódmezővásárhelyi szivattyútelep és öntözőrendszer), de a komoly veszteségeket okozó háborús viszonyok a művek kivitelezését már nem engedték. A megépült főművek kínálta lehetőséget a gazdák zöme végül is nem a szántóföldi öntözések kiépítésére, hanem a nagy vízigényű, de jól jövedelmező rizstermesztésre használta fel. 1938-ban ugyanis a kötött szikes talajokon végzett rizstermesztési kutatások eredményeképpen két olyan rizsfajtát kísérleteztek ki, amelyek alkalmasak voltak a hazai termesztésre. A rizs magas és egyre növekedő értékesítési ára, valamint a világháború okozta import beszűkülés különösen kedvezett a rizstermesztésnek. Jellemző adatai ennek, hogy a ténylegesen öntözött területek nagysága az 1934. évi 93 km2-ről 1944-ig 161 km2-re növekedett, s ezen belül a rizstelepek nagysága elérte az 50 km2-et. Ugyanakkor nem fejlődött jelentősen fontosságának arányában a takarmányfélék öntözéses termesztése. Noha az öntözési törvény hatására végrehajtott munkák a Tisza-völgy mezőgazdaságilag művelhető területének alig néhány százalékát érintették, a törvényben megfogalmazott egységes koncepció, az egységes szervezet és a hatékony végrehajtás eredményeként lerakták a későbbiek során nagy jelentőségre szert tévő nagytérségi öntözések alapjait. Mindez azonban - nem kevés ellentmondáson keresztül - már egy másik korszakba vezet át. Sajó Elemér a feladatok felvázolásáig jutott el, de megérezte az alapos vízgazdálkodási reformpolitika kialakításának szükségességét. Nem véletlenül zárta vízügyi programját a következő szavakkal: "Ütött az óra: dönteni kell, elindulunk-e efiripk a harmadik honfoglalásnak az útján, vagy pedig megállunk ott, ahol vagyunk? A haladásnak az útját kell választanunk, mert a habozásból, késedelmezésből helyrehozhatatlan károk származnának. Úgy érezzük, hogy vizeink hasznosításának a terve túlnő egy gazdasági probléma határain és már nemzetünk történelmének útjait érinti." Felhasznált irodalom Fejér László - Koltay József: Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve: A vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene = Vízügyi Közlemények, 1992.1. sz. Lampl Hugó: Sajó Elemér = Vízügyi Közlemények, 1969. 4. sz. Lászlóffy Woldemár: Sajó Elemér 1875-1934. = Hidrológiai Közlöny, 1976. 4 sz. Sajó Elemér: Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megállapítása tárgyában = Vízügyi Közlemények, 1931. jan.-jún. Szerényi Imre (szerk.): Szemelvények a magyar öntözés történetéből Bp., 1988. 90
